Életem első szilózása nagyon érdekes és izgalmas volt. A most következő bejegyzést mindenkinek szeretettel ajánlom, de elsősorban azoknak, akik nő létükre szintén neki akarnak vágni a dolognak, és jobb szeretnek a más kárán tanulni…
A sztori ott kezdődött, hogy a 10 éves kádtöltő csapunk elhasználódott. Íme ő, a régi rozzant, de legalább újonnan jó drága csap, akitől gyanítottuk, hogy meg kell váljunk.
Az alapvető bibi az volt, hogy az egyik csaptekerőből folyton visszabugyogott a víz, emiatt kiírtam a helyi fb csoportban, hogy tudnak-e jó szakit ajánlani a szomszédaim. Szerencsére jöttek is az ajánlatok, én meg szépen felhívtam az elsőként ajánlott embert, aki már elköltözött messzire, de ajánlott maga helyett egy helyi, azaz törökbálinti vizest. Ki is jött másnap az ember, majd ígért egy gyors árajánlatot és javítást is. Eddig mesébe illő volt a sztori, hiszen ajánlották, szakmája beli ajánlotta, gyors, szimpatikus, mi baj történhet ugye. Mikor azonban még hetek múlva is vártam az árajánlatra, elkezdtem hivogatni, hogy mégis mikor jön. Mondott egy időpontot, de közbejött valami. Aztán mondott egy másikat is, ami a hívásom utáni nap lett volna, de árat még mindig nem tudtam. Elkezdtem kicsit erőszakosabb lenni és végül benyögte, hogy a csapcsere (és másik két szifon átnézése és esetleges cseréje) 65.000.- lesz. Egy hónapnyi várakozás után ezen a ponton kicsit ideges lettem, és anélkül, hogy rohadt rondákat mondtam volna, elküldtem az embert, hogy szórakozzon mással. Mire ő azt mondta: – De hát nagyon bonyolult a csap!…
Rohadtul kiábrándító volt, így hát felhívtam a szakit, aki maga helyett ajánlotta, hogy szakmailag biztos tutifasza az ember, de sajnos ez számomra sosem fog már kiderülni, mert aranyárban dolgozik, amit nem tudtam és nem is akartam megfizetni. Az illető megköszönte az infót és mondta, hogy ezentúl ennek fényében fogja ajánlani, ha egyáltalán fogja még egyszer ajánlani.
Értelemszerűen ezen a ponton újra fel kellett csapnom a kapott névsoromat az ajánlott nevekkel és felhívtam a következő szakit. Ő is kijött elég gyorsan, és a javítás is bekövetkezett volna viszonylag hamar, de persze a kocsi elromlott (mint minden szakinak havonta legalább egyszer), emiatt volt pici csúszás, de még élhető, nem drámai és végül kijött javítani a fia és egy fiatal kolléga. Gyorsan, ügyesen elmókolgattak. Kb. pont harmadáron, mint az egyes számú vizes és fél nap alatt végeztek is, pedig még új lyukat is kellett fúrni a kádba, mert az új csapnak eggyel több lyukra volt szüksége, a két csepegő szifont is átnézték és javították és a pincében is beszereltek egy új csapot a víztisztítóhoz, ami az egyes számú szakinál nem is volt az árajánlatban.
Na nem mondom, hogy tökéletes munkát végeztek, mert a kereszt alakú csapok nagyjából szanaszét álltak. Ahány darab, annyi szögben virított, mire megkértem őket, hogy amennyiben az ő szemüket is bántja, ugyan javítsák már ki. Erre az egyik megkérdezte tök ártatlanul, hogy mire is gondolok. Mire a másik elbábozta neki, hogy valszeg az lehet a problémám, hogy a csapok keresztjei nem szabályosan állnak, hanem pont úgy, mintha az 5 éves unokaöccse szerelte volna be a csapot. Na de nem is ez a lényeg! Ez csak egy szokásos kis felvezetés volt azért, hogyha valaki esetleg nem tudná mi zajlik ma itthon az építőiparban, az kapjon egy kis rálátást…
A lényeg most kezdődik igazán. Ahhoz ugyanis, hogy a csapot ki tudjuk cserélni, le kellett szednem snitzerrel a kád hátulján lévő szerelőajtót, aki bő egy hónapon keresztül a falnak dőlve várta, hogy újra rendeltetési helyére kerüljön. A vizes sztori után persze eszem ágában sem volt burkolót keresni erre a (szerintem) pár órás munkára, ismét heteket várva, meg 65 ezres ajánlatok benyögése után anyázva, mindenkit elküldve a pékbe. Egyszer már kiszedték ezt a vackot a helyéről. Végignéztem azt is (ezért is tudtam kiszedni) és végignéztem a visszarakását is. Ráadásul szakmámból kifolyólag (belsőépítész vagyok ugyanis) az elmúlt 10 évben végignéztem már párszáz méternyi szilózást, és bár sosem csináltam, de úgy éreztem, nekem is összejöhet.
Ezért összeszedtem minden olyan dolgot egy kupacba, amiről úgy gondoltam, hogy szükség lehet rá és előkerestem a korábban a Mapeinél vett színben passzoló szilót is. A szilókinyomót nem találtam meg egyből, így elsőnek kalapáccsal próbálkoztam, de szerintem úgy csak Fekete Lacinak menne, szóval ti ne próbáljátok meg, mert tutira nem fog nektek sem összejönni, inkább keressétek ti is tovább a kinyomót vagy vegyetek egyet 300.-ért egy közeli barkácsboltban…
A következő lépés az volt, hogy a korábbi szilót eltávolítottam a kádról, a padlóról és a mozaikról. Jó pár szikét felemésztett a feladat. Mentek is a szelektív fémkukába szépen, miután kiszolgáltak.
Utána persze jött a takarítás.
Majd domestosos törlőkendővel feltakarítottam, ami szintén ment utána a szelektívbe.
Mivel az egyik kis mozaik lejött, így kézbevettem a szilót, hiszen azzal ragasztani is lehet, nem csak réseket tömködni. Itt még a kalapáccsal bénázok, de igen hamar letettem erről a megoldásról…
Na persze a sziló beszáradt, hisz két évvel korábban használtuk utóljára ugyanehhez a művelethez, így a konyhába mentem és célszerszámot kerestem a kidugításhoz. Végül egy hústűre esett a választásom.
A projekt sikeres volt, így kezdésnek felragasztottam az árva kis mozaikdarabot. Tettem szilót a mozaikra is és a fogadófelületre is.
Ez után bepróbáltam a szerelőajtót, és megnéztem, hova tudok egyáltalán majd szilót nyomni, hogy végül ott is maradjon az ajtó, ahova szánom.
Megkezdődött a helyére szilózási folyamat.
Sajnos nem voltam tisztában az arányokkal és gazdagon nyomtam neki mindenhova. Ti ezt ne tegyétek, mert kevés aljasabb dolog van a szilónál. Több idő eltüntetni, mint felszedni a csempét és újraburkolni a fürdőt.
Szépen helyére igazítottam a hátlapot, majd győztem törölgetni a túlcsorduló szilót… Behhhh…
Végül hátulról betámasztottam egy-két „célszerszámmal” a szerelőajtót.
Másik irányból pedig pillanatszorítókkal igyekeztem az elért szöget tartani. Természetesen úgy, hogy nem vágom gallyra a kádat közben.
Eddig a pillanatig rettenet büszke voltam magamra. Aztán másnap reggel ez el is múlt, abban szent pillanatban, midőn ránéztem az előző esti művemre, és azt láttam, hogy elmozdult, már nem teljesen függőleges. Itt nemes egyszerűséggel elkezdtem zokogni, ami egyre csak fokozódott, mikor azt éreztem, hogy én ezt a hátlapot már az életben ki nem zsilettezem onnan. Valószínűleg elég hangosan sírhattam, mert bejött a kamaszfiam és kivette a kezemből a snitzert, majd addig ügyeskedett, míg végül engedett a szerelőajtó és ki tudtuk venni. Köszi Alex, örök hála!
Értelemszerűen kezdődött elölről az előző sziló eltüntetése, és a takarítás…
Majd pedig újra nekiálltam helyére tenni az ajtót, persze ezúttal jóval kevesebb szilót használva…
Nagyjából 1-2 órán keresztül meredten néztem a művünket, s csak akkor mertem elhagyni a helyszínt, mikor már úgy éreztem, hogy megkötött a sziló.
Madarat lehetett volna fogatni velem, mikor másnap reggel bementem a fürdőbe és patentül állt a szerelőajtó. Végre nekiállhattam a TESA szalagos maszkolásnak és végre valahára a szilózásnak is. Jó sokat kellett olvasni, mire végre ide is eljutottunk, mi?…
Szóval nyomtam a szilót, csak nyomtam és csak nyomtam. Egy menetben akartam letudni az összes csíkot, hogy aztán egyben spriccelhessem végig az egész területet mosószeres vízzel, és egy menetben húzhassam le a felesleges szilót is. Igyekeztem jó vékony gilisztát húzni, mert nincs rondább, mint egy ujjnyi vastag szilócsík, ami idővel elszíneződik, elreped, vagy csak alapjáraton ocsmány…
Mikor ezzel a műveletsorral elkészültem, leszedtem a maszkolószalagot és miután megkötött a sziló, alaposan ki- és letakarítottam mindent.
Íme a kész mű, ami kétszer fél napig készült. Szerintem csini lett. Alapvetően nem is látszik, nagylátószöggel is alig bírtam lefotózni, mert a falhoz kellett lapulnom, de nekem mégis fontos volt, hogy mint minden projektünket, ezt is igyekezzek maximálisan végigvinni.
A második fél napos menet után persze este 10 előtt ágyba zuhantam és jó nagyot aludtam a kemény fizikai munkának és az idegeskedésnek köszönhetően.
Na kinek csináltam kevet a szilózáshoz? 🙂
Munkaközi telefonnal készített fotók: Hujber-Nagy Aletta
