Dada és szürrealizmus – Átrendezett valóság: Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria 2014
Tanulmány a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki és Informatikai karának belsőépítész környezettervező mesterszakára
Közismert, hogy a nagy történelmi események mindig is erőteljes hatással voltak a művészetre, addig nem járt utakon indítottak el egyes művészeket, művészi csoportokat. Az is nyilvánvaló, hogy az adott változások kezdetben nagyfokú intenzitást mutató, gyakran komoly ellenérzésekkel társuló fogadtatása idővel megváltozik, kiüresednek bizonyos formák, jelenségek, idejét múlttá válnak, és eltűnnek, mások meg belesimulnak a hagyományba, annak természetes, szerves részei lesznek.
A nagy francia forradalom még nem elég széles körben vezetett az emberiség történetében véghez vihető pozitív változások lehetetlenségének felismeréséhez. Így, bár a romantika gyökeres fordulatot hozott a művészet szerepének, helyének, világhoz való viszonyának megítélésében, és az utánzás helyébe az eredetiséget állította, a személyiség egységében való hitről és részben a világ jobbításáért való munkálkodásról még nem mondott le.
Persze voltak már ekkor is érdekes kezdeményezések, főleg a német romantika jénai iskolájában. A valóságtól elforduló művészek az álom, a fantázia világába menekülnek. Novalis már majdnem eljut a tudatalatti fogalmához, „a romantikus álmodó, aki figyelmesen hallgatja a bensejében rezdülő homályos mormolást, az éj csöndjében prófétai hangokat hall”. A költészet az álmok lebegő képeinek és érzelmeinek lakhelyet biztosító közeg.
Talán ez az a pont, amikor a művészi gondolkodás látóterében a középkor óta jelen lévő irracionalitás már nem egy tudatosan létrehozott, felfejthető és továbbörökíthető motívumrendszerből építkező kulturális kontextuson belül jelenik meg. (Hieronymus Bosch egyedi világa izgalmas, egyedülálló szigetet képez, nem csoda, hogy a szürrealisták is merítettek művészetéből.)
A romantika más szempontból is egyengette a 20. század elejének gyökeres fordulatát. Johann Gottfried von Herder 18. századi német filozófus egyik fontos gondolata volt, hogy „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni”. Herder nyomán a romantikusok érdeklődése a népköltészet felé fordult, a mindennapit felemelték a magas művészetbe. Nálunk Petőfi Sándor volt az, aki – többek között Vörösmartyval, Kölcseyvel ellentétben – a maga eredeti valójában tette a művészet tárgyává, részévé ezt az „alantas” szövegvilágot népies helyzetdalaiban, életképeiben 1842-től. Volt is nagy felháborodás és értetlenkedés a „kifinomult” ízlésű művésztársadalom jó része felől, erre született A természet vadvirága című ars poeticája 1844-ben. Könnyen felfedezhető a párhuzam Marcel Duchamp ready-made-jeivel, például A kúttal.
A művészet presztízsének, pozíciójának ilyetén újraértékelése az akkori viszonyok között igen erőteljes, a bő fél évszázaddal későbbi avantgárd irányzatokéval vetekedő volt.
A klasszikus modernség, ezen belül is a szimbolizmus folytatja ezt a tendenciát, de igazi áttörést ezen a téren nyilvánvalóan a dada és szürrealizmus hozza el a művészetek világában. Ehhez olyan intenzitású és kiterjedt hatósugarú történelmi esemény bekövetkezésére volt „szükség”, mint a világháború. Ennek totális élménye alapozta meg a valóságról és a művészetről, művészeti hagyományokról való gondolkodás radikális megváltozását.
Sigmund Freudnak a századforduló környékén, 20. század elején kibontakozó elmélete (felismerése?) – hogy tudniillik az emberi személyiség osztott, és a tudatalattiban olyan érzések, impulzusok, emléktöredékek rejtőznek, melyekről kitörésükig sejtelmünk sincs, vagyis egy tulajdonképpen akaratunktól, tudatunktól független világ lakik bennünk – nélkül mindez abban a formájában nem valósulhatott volna meg.
Az automatikus írás (és tágabb értelemben alkotás) módszere eleddig az emberi személyiségének egységéről vallott nézetek miatt nem volt lehetséges, hiába szabadította fel a képzeletet már nagyon korán a művészvilág, hiába fordultak a transzcendencia felé a lehető legkülönfélébb motivációval és eszközökkel a különböző művészettörténeti korokban a költők, festők, szobrászok. Hiszen a világról és az emberről alkotott képzeteknek mindig megvolt az az alapja, hogy egy logikus rendszerbe illeszkedik minden létező, és ezen belül tapasztalhatjuk meg a művészi képzelőerő által teremtett dolgok végtelen variációját. Freud után azonban „rés támadt a pajzson”.
Ez a művészi hagyomány addigi szerves kibomlásában is törést okozott. Bármilyen új felfogás, irányzat tűnt fel a művészet színpadán, tézis vagy antitézis formájában viszonyult elődeihez. Az avantgárd és kifejezetten a dada megtörte ezt a fejlődési vonalat, nulla kilométerkőként határozta meg magát.
Felmerülhet, hogy az örök művészeti törekvések, elgondolások („örök romantika”, „örök klasszicizmus”) időnként felmerülő gondolata ennek tükrében megállja-e a helyét. Hiszen eddig soha nem tapasztalt jelenségek, események, képzetek teljesen új irányt szabtak a művészetnek.
Az „örök dada” gondolata érdekesen hangzik, de ha a mértéktartóan emberközpontú antik római kultúra keretében megszülető priapusi verseket (római erotikus költemények) és mondjuk az 1970-es években kibontakozó punkzenei mozgalmat (lásd például a Sid Vicious-féle My Way-t és általában a Sex Pistols munkásságát) egymás mellé tesszük, nem is hangzik olyan lehetetlenül a fogalom.
Különös módon úgy tűnik, Marcel Duchampnak lett igaza, mert az akkor megbotránkoztató művészi gesztusok, kísérletek révén napjainkban tökéletesen enteriőrökbe illeszthető, akár időtállónak is mondható műalkotások jöttek létre, hiszen a képzőművészek nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy alapvetően volt ízlésük, értettek a színekhez, formákhoz, arányokhoz, így az általuk létrehozott művek – még Marcel Duchamp kútja is – tulajdonképpen műgyűjtői és vásárlói értelemben is ugyanúgy megfelelnek esztétikai kritériumoknak, mint a „hagyományos” művészet alkotásai.
Altorjai Sándor, Fedőnév, 1978
Marcel Duchamp, Forrás, 1917
Man Ray, Akadály, 1920 Marcel Duchamp, Biciklikerék, 1913
Meret Oppenheim, A mókus, 1960 körül
Szász György, Állatka, 1998/2007
Marcel Duchamp, Fésű, 1916/1964
Hans Bellmer, A félbaba, 1972
Paizs László, 6,80-as borotválkozótükör II., 1969
Philippe, Halsman, Dali koponyája, 1951
Marcel Duchamp, L.H.O.O.Q., 1919
Marcel Duchamp, Apolinére Enameled, 1916-1917
Paul Delvaux, A felszabadításra várva (Csontvázak egy irodában), 1944
Lakner László, Politechnikai oktatószekrény, 1962-1964
Kassák Lajos, 40 év jubileum, 1927
Pauer Gyula, Egy láda szobor, 1962-1966/ 1985
Erdély Miklós, Újságtorta, 1967 Hajdu Zsolt, CD torta, 2009
Dada és szürrealizmus - Átrendezett valóság: Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria 2014
Szenes Zsuzsa, Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, 1975
Pacsika Rudolf, Aneatikus szerkezet, 1992
Marcel Duchamp, Előtanulmányok és eszközök a Cadaques-i kandallópárkányhoz, 1968
