A Fekeden található AllerHand asztalosmanufaktúrában az egyetemi csoportommal tettem látogatást a Belsőépítészeti anyag- és szerkezettan óra keretében. A most következő képanyagot én készítettem, a bejegyzés szövegét pedig Stefan Klinkhart, az AllerHand német tulajdonosának „tárlatvezetése” ihlette. Stefan cégének látogatása tökéletes tanulmányútnak bizonyult. Kívánom, hogy minden belsőépítész jusson el egyszer egy ilyen, vagy ehhez hasonló asztalosüzembe.
Ebben az asztalosüzemben csak tömörfával dolgoznak. Semmi furnér.
Világpiaci viszonylatban nem divat a vad rajzolatos bútor, de itt épp fordítva van: „Ha túl kevés a csomó, akkor bajban vagyunk.”
Stefan karakteres, öreg fákat vásárol fel, például álgesztes bükköt, juhart, lábon száradt tölgyet, ami tele van szúval, cincérrel, fekete lyukakkal, ágakkal, görcsökkel, pudvás részekkel, egyszóval „hibával”. Ők itt az AllerHand-nál az ilyen alapanyagnak örülnek. Olyan faanyagokat hasznosítanak, amiket az erdész régen alig tudott eladni, de ezeket ők most megveszik, ami meg hibátlan, azt meghagyják másnak. A „hibás” faanyag hasznosításának, megmentésének ráadásul további előnye, hogy a mások által használhatatlannak ítélt alapanyag sokkal olcsóbb is.
Alapvetően az Allerhand pici vevőnek számít az évi pár száz köbméter fa felvásárlásával, de a fát sosem Stefan megy el keresni, hanem az erdészek szólnak neki, hiszen a favágás területei mindig tervezettek. Kivágnak egy-egy területet és kiválogatják a betegeket, hibásakat. Félreteszik Stefannak azzal a felkiáltással, hogy: „Ez Stefannak nagyon jó lesz!”
Az erdészek mindig szólnak neki, ha álgesztes fára akadnak, de a lábon száradt tölgyeknél is, amelyek kukacosak, csomósak. Stefan nagyon szereti még az alvórügyes fákat is. Ezek azok a példányok, amelyek az erdő szélén ülnek és plusz fényt kapnak oldalról. Ilyenkor alul is nőnek ágaik, kis vékony kihajtások keletkeznek ezen fák törzsein.
A fákon néha odú is van. Az odú mindig betegség, sérülés nyomán alakul ki. Eleinte kicsi a sérülés a fán, és ezeken a sérüléseken megy be a bogár. A hiedelemmel ellentétben az odú nem a harkálynak köszönhető. A harkály a bogárért megy be, nem ő teszi tönkre a fát, ő csak keresi benne a bogarat, a bogarat, aki tönkretette a fát. De természetesen Stefant az odú sem zavarja. Sőt!
Az asztalosüzem udvarán nagyjából 500 köbméter fa található kisebb-nagyobb rakásokban, fedett, félig fedett helyen vagy a szabad ég alatt. Megtudtuk, hogy ősszel és télen, akár márciusig, áprilisig a fa kint is lehet nyugodtan a természet lágy ölén, nem lesz baja, ha ázik. Ami a fának igazából árt, az a napsütés, mert attól befülled, ezért meleg, fülledt nyáron nem is ajánlatos kivágni őket.
A tárlatvezetés során kiderült, hogy nem minden fának van látványos szíjácsa, de a diófa például mindig csinál sötétebb belet, ha idősebb lesz. Ez egyrészt genetikus dolog, másrészt az élőhelynek is betudható, attól függően, milyen táplálékot kap a fa a környezetéből. Ennek köszönhetően tehát más, egyébként homogén színű fák esetében is előfordulhat álgesztesség, kontrasztos színű keresztmetszet.
A nagyjából 500 köbméter fa összetétele a telepen igen eltérő. Van itt bükk, dió, tölgy, hárs, vadcseresznye, fehér kőris, alma, dió, alvórügyes nyár, éger, hegyi szil.
A hársról azt érdemes tudni, hogy nagyon jól lehet faragni, mert félkemény, ezért sokan veszik meg és pácoltatják dióra. Így egyrészt olcsóbb, másrészt a kívánt szín is megvan, viszont a dió különleges a rajzolata sajnos nincs.
Az almát a Nyírségből hozták, amit meg nem hoztak el, az ment a hőerőműbe. Hátránya az almának, hogy csak 100-150 cm hosszú tud lenni a törzse, tehát elég rövid törzsű fa.
A diót gőzölik egyből a felvágás után, nem is lécezik fel, hanem másnap beteszik a szeleteket a gőzölőbe, mert vizesnek kell lennie a fának. A víz a fában felforrósodik, és ettől jön létre a színváltozás. A folyamat során a szíjács kap nagyon szép barna színt, a bél pedig marad szinte ugyanolyan és ezért nagy kontraszt tud jön létrejönni a szeletekben, amely kontraszt jól kiadja a különleges rajzolatát a diónak. Az európai dió eredendően világosabb lenne annál, mint ami a boltban kapható, de mi, vásárlók nem ezt várjuk tőle és igazából az ipar sem. A diót egyébként Stefan a Gemenci erdőből szerzi, termése nem igazán jó, asztalosipari célokra sokkal alkalmasabb.
A hegyi szilből is van egy kevés a telepen. Ezt a fafajt már alig lehet már kapni Európában, mert egy fertőzéstől kipusztult az összes, pedig Stefan szerint az a legszebb fa.
A vadcseresznye már nem divat, így az régről van ott a telepen, mostanában nincs kinek eladni.
Cser tölgyet és akácot nem használnak, mert nagyon szálkásodnak ezek a fajták. Szárításkor szétrepednek és ez után nehéz szép felületet képezni belőle, igazából még kerítés oszlopnak sem jó.
Mivel Stefan többnyire külföldre dolgozik, így van rálátása a nemzetközi viszonyokra, ezért megkérdeztük, hogy milyen gyorsan változik a divat a fafajok tekintetében, mi a menő mostanság. Stefan meglátása az, hogy a trendek viszonylag hamar változnak. Jelenleg ami piros színű (bükk, cseresznye, éger), azt nem lehet eladni. Ráadásul a bükköt, ha gőzölik – hogy kimenjen belőle a feszültség-, még pirosabb lesz. Régen sokat vett belőle, de sok maradt a nyakán. A fehér fa sem a legkeresettebb napjainkban, de jobban veszik, mint a piros fákat. Az álgesztes és a vad rajzolatú fa a menő mostanában, legfőképpen a barna színű faanyag eladható: a dió, az amerikai dió és a tölgy.
Általában véve az erdészet nem szereti az álgesztességet, mert csökkenti a minőséget. Az egyik álgesztességre hajlamos fafaj például a juhar, amely többnyire fehér, de néha besötétedik a gesztje. A juharban azt keresi a bútoripar, világos színű, minél homogénebb színezete legyen. Stefan viszont pont fordítva: azokat a fákat keresi, amelyek nem homogének. Ő a hibát keresi, vagyis inkább a természetességet, a természet nyomait, amely napjainkra szerencsére kezd trenddé válni, hiszen sok embernek elege van a tömegtermelésből, abból, hogy minden egyforma. Ez a folyamat a dizájnban is nagyon megfigyelhető: az egyediséget, a megismételhetetlenséget kezdik kutatni az emberek. Ezeknek az egyedi tárgyaknak az értéke nagyon megy fel. Az AlleHand tömegével adja el az individuális asztallapokat, és nincs két egyforma közöttük. Mind karakteres, mind erős rajzolatú, mind különböző.
A következő képeken egy gyönyörű lovon kívül egy lábon száradt tölgy látható. A fatörzs 10-15 évig feküdt az erdőben, mielőtt hasznosításra került volna. Először lemosták a földből kifordult fatörzs torzóját, majd kefélő géppel teljesen kipucolták, csak a kemény részek maradtak meg. Ez a szobor szerű fa egy kölni üzletbe megy reklámozás céljából a cincér lyukakkal egyetemben.
Miután alaposan körüljártuk az udvart, bementünk a fűrészüzembe, ahol a fatörzseket szelik fel hosszában vagy alkalomadtán keresztben.
A beérkező faanyagot targoncával juttatják a fűrészüzembe. A rönköt fixálják a fűrészben, aztán felszeletelik pallókra, tárcsákra vagy hasábokra. A legrövidebb darab, amit vágni tudtak, az gyárilag 150 cm, de készítettek maguknak speciális fogókat, amiket 2 ponton rögzíteni kell, így rövidebb tömböket is be tudnak fogni a fűrészbe. Többféle fogójuk van, amivel meg tudják fogni az anyagot, így tudnak például hasábokat is szeletelni hokedlinek.
A fák törzsét néha keresztben szeletelik fel. Először 60 cm-es darabokra, majd ezeket szeletelik tovább a képen látható tárcsákra. Az egyik képen a nyersen szeletelt tárcsa látszik, a másiknak már lepucolták a kérgét és szépen kirajzolódnak az évgyűrűi is. Innentől a folyamat nagyon egyszerű: kefélő géppel kikefélik az évgyűrűket, ez után felületkezelést kap a tárcsa és már kész is van a dohányzóasztal, amint lábakat kapott.
Megtudtuk, hogy az évgyűrűk közül a sötétebb és keményebb, keskenyebb sáv a tél, a világos, szélesebb, puhább pedig a nyár. Igen, a fa télen is nő! Ha arányaiban nézzük, akkor nyáron mondjuk 5 mm-t, télen viszont csak egyet nő a fák törzse. Kikeféléskor a nyári, puhább évgyűrű kopik ki, attól lesz érdes a bútor felülete.
Az évgyűrűnek egyébként nincs köze a bélhez vagy szíjácshoz, évgyűrű mindkettőben van. A fa törzsén belül a bél és a geszt viszi végbe a tápanyagszállítást, a szíjács és a kéreg pedig a fa szilárdságát biztosítja, tulajdonképpen statikai okokból van rá szükség.
A következő képen látható hasábokból design hokedlik készülnek. Ezeket a hasábokat is kikefélik durvább és finomabb fémkefével (szárítás után, erről később bővebben!), majd végül egy még finomabb műszálas gyémántkefével, hogy jobban kijöjjön a fa erezete. Direkt úgy vágják fel a fa törzsét, hogy a hokedlikbe benne legyen a fa közepe, és az a szép, ha ez pont középre esik. Amikor a fa összeszárad, az évgyűrűk összehúzzák magukat és repedések keletkeznek rajta, amitől még karakteresebb lesz a bútor. Ha nincs a közepén a bél, akkor az évgyűrűk összehúzódása után paralelogramma válna a hokedliből. Ami pedig a hokedlik hasábjainak leszeletelése után a fatörzsből megmarad, az ugyanúgy hasznosítható, nem vész kárba.
Látogatásunk során az elzárt őrző-védő kutyus szomorú pillantásokat vetett ránk a rácsok mögül…
A kutyus szomorú pillantásaival övezve elmentünk megnézni a szárító berendezéseket is.
A fa nedvességtartalma nagyon meghatározó momentum egy bútor életében. Kivágás után lehetőleg fél-egy évet kell lábon száradjanak az erdőben a fák. Egy év kint fekvés után éri el a fa hivatalosan a légszáraz állapotot, ami azt jelenti, hogy 100%-ról 30%-ra csökken a nedvességtartalma. A belső térben használatos fa viszont sosem lesz elég száraz, ha csak magától szárad természetes úton, ezért kell szárítógépben felgyorsítani, befejezni a folyamatot. A levegőn 10 év alatt is csak 15 %-os telítettségre megy le a fa víztartalma, a beltéri használatra pedig panelokba és az új építésű lakásokba 8-9%-ra van szükség, mert ott nincs nedvesség a lakásokban. Ha ennél nagyobb a nedvességtartalma a bútorban lévő fának, akkor a helyszínen vetemedne a bútor faanyaga és a vásárlók reklamálnának. Faluhelyen jó a 10-11 % is, de afeletti értéket már ott sem érhet el.
A fáról azt kell tudni, hogy benne kötött és szabad víz van jelen. A szabad víz a cellák között van, és ez légszárazon elég könnyen ki is jön: 100%-ról 30%-ra hamar lecsökken a nedvességtartalom. Ami 30%-alatt van, az a kötött víz, ez a víz cellák héjában van, a sejtekben található.
A szabad víz távozása nem jár repedéssel, vetemedéssel, ellentétben a kötött víz távozásával. 100%-30%-ig nincs semmi mozgás, viszont amikor a cella kezd kiszáradni, akkor a cellák elkezdenek összehúzódni, ekkor kezd el repedni a fa. A felületi víz, a csapadék formájában fára eső víz egyáltalán nem okoz problémát, néha még jót is tesz vele (például tölgynél, amikor az eső kimossa a csersavat a fából). A baj a napsugárzással van, a hirtelen erős hőtvel, mert a fán a repedést az okozza. Mivel a szárítás a folyamatot felgyorsítja, a hirtelen hőmérséklet változás hatására a fa szintén elrepedezik. A fa alapvetően szárítás nélkül is elrepedne, de nem ennyire.
A tárcsa és tömb felhasználás egyébként is extrém példája a fa felhasználásának, mert általában deszkaként használjuk a fát. Még a deszka formátumban is van feszültség, de a tárcsa és tömb formában sugárirányú is van. A deszka is szeret vetemedni és hasasodni és el is reped, de a repedést az asztalos később ki tudja vágni.
A telepen többféle szárítóberendezés is van.
Van egy hagyományos kondekciós szárítójuk. Ez úgy működik, hogy ha fel van fűtve a szárító, akkor a nedvesség a fából bemegy a levegőbe. A levegőt kicserélik, a gőz kiáramlik a térből, friss levegő áramlik a helyére és újra felfűtik a szárítót. A szárítás során 2 napon keresztül fújatják be a gőzkazánnal a 160 fokos gőzt. Nem az a lényeg, hogy 100%-ig felszívja a fa a gőzt, hanem, hogy a fában lévő víz a forró gőz hatására felforrósodjon. Így egyrészt megváltozik a színe, ezáltal kelendőbbé válik a faanyag, másrészt könnyebb is leszárítani és a feszültség is kijön belőle.
Van egy kondenzációs szárítójuk is. Az ebben zajló folyamatot úgy kell elképzelni, mint amikor télen, egy hideg felületen, például az ablaküvegen lecsapódik a pára. Van egy hűtőtest a készülékben, amelyen a pára lecsapódhat. A víz ki tud folyni, de a levegő mindig megmarad benne, és nem kell újra felfűteni. Ez a szárító picit energiatakarékosabb, de csak egy picit, mert ezt a készüléket viszont hűteni viszont kell.
Módunkban állt megtekinteni a kazánházat is, ahol a felszeletelt, szárítandó fákhoz szükséges berendezéseket szabályozzák és ellenőrzik. A kazánt természetesen saját termelésű forgáccsal fűtött meleg víz üzemeli.
A felszeletelt, szabadban tárolt, légszáraz pallókba 6 szonda van befúrva. A random módon elhelyezett 6 szonda által érzékelt nedvességtartalom százalékos értékeit 6 kijelző mutatja. Szándékosan a lyukakba, fészkes helyekbe teszik a szondákat, ahol sok víz lehet, így elkerülhető a faanyag túlszárítása. Régen máshol ellenőrizték a kész bútorok nedvességtartalmát. Ha az asztallapon 14-15%-ot mértek, az asztal mehetett vissza a szárítóba, pedig lehet, hogy csak egy apró nedvességpöttyre mértek éppen rá, ezért vettek inkább egy saját infra mérőt és maguk ellenőrzik a minőséget.
A szárítás során 8%-os ideális páratartalmat igyekeznek előállítani (a Németországi exportra szánt fa esetében megengedett a 12%), de természetesen nem lehet minden egyes pallónak minden egyes részében 8% a nedvességtartalom, mert a 6 szonda nem tud minden pontot megmérni, csak átlagolni tud. Lehet, hogy valamelyik pallónak 15%-os a páratartalma, de egy másiknak meg csak 3%. Nem lehet tökéletesen egyformán leszárítani a fát, de törekedni kell rá.
A telepen található még egy vákuumszárító is. A különbség a másik kettő szárítóval az, hogy a vákuumszárító nem szívja ki a vizet, hanem a víznek a forráspontját csökkenti 60 fokra, a levegőt pedig felfűti 70 fokra, és ezentúl a víz nem folyékony, hanem gáznemű, így sokkal könnyebben kijön a fából a pára. Mivel vákuum van benne, a ventillátorok üresen mennek, nincs ellenállás. Fűtését szintén forgáccsal oldják meg, de az áramszámlája majdnem 5.000.- ft naponta, mert éjjel-nappal, hétvégén, mindig megy, több energiát elhasználva, mint az egész telep. Hogy miért éri meg mégis ezt használni? Mert 3x gyorsabb, mint a másik és jobb minőséget biztosít. Csak egyetlen baj van a vákuumszárítóval: kicsit drága.
Magyarországon a cincér védett állat, így szándékosan nem irtják őket a telepen, de amikor bekerülnek a szárítógépbe, szárítókamrába a fadarabok, akkor kijön belőlük minden bogár és általában elmondható, hogy nem élik túl a szárítást. Ezeket a fában lakó élőlényeket, szúkat és „cincelléreket” egy helyen gyűjtik.
Amint a fa kijött a szárítóból, már csak fűtött csarnokba mehet be, mert olyan, mint a szivacs, visszaszívná a párát. Ugyan szabad víz lenne az, amit visszaszív, tehát könnyebb lenne leszárítani, de mégis az dupla munka lenne. Felesleges és a fa is megdagad, mert a sejtek visszaszívják a nedvességet.
A következő, közeli fotón egy még csiszolatlan álgesztes juhar látható. A szabálytalan hibákat és a szú által kifúrt szabályos járatokat is sokszor benne hagyják a fában, végleges bútorban. A lyukat különböző technikákkal egyébként meg lehet, meg szokták megjavítani. Ahol a fa hibás, pudvás, ott a sötétebb fák esetében cin kerül bele, ami egy fémcsillag mintázatot, formát eredményez. Világosabb fák esetében pedig bevált módszer, hogy színtelen (esetleg színezett) műgyantával töltik fel a lyukat, majd visszacsiszolják. A pudva egyébként alapvetően rohadást jelent a fa esetében. Amennyiben volt egy nagy ág a fán, ami letört, majd a lyukon huzamosabb ideig befolyt a víz, akkor egy idő után rohadni kezd a fa. A juhar jellemzően befülled, kékül, amelyet egy penészgomba okoz. A beteg fákat ventilátorra kell tenni, ha még megmenthetőek.
A fűrészüzem után az asztalos üzemet is megtekintettük.
Ahogy korábban leírtam, az asztalos üzemben akkor kezdenek el dolgozni a fával, amikor a nedvességtartalma 8-10% körüli. A fűrészüzemből beérkeznek az asztalosüzembe a pallók, amelyeket kézi körfűrésszel vágtak le. Az asztalosüzembe ezeknek a pallóknak az éleit abrichterrel (simító gyaluval vagy kétkéses finomgyalu) vágják párhuzamosra. Az abrichternek állítható a hátsó kés magassága. A gyalu 1-2-3 mm-t szed le a pallókból (tulajdonképpen annyit, amennyit fizikailag képesek vagyunk előtolni). A gyalun kétszeri, háromszori áttolás után egy síkjuk már egyenes. Ezek után kilencven fokkal elforgatva, derékszögben is áttolva a pallókat a gyalun már a pallók éle is sima lesz. Mivel a készülék két szöge merőleges egymásra (vinkliben van), ezért az egymásra merőleges élek biztosan derékszöget fognak bezárni, könnyebb lesz a pallókat sorolni, egymáshoz illeszteni és ragasztani.
Ha kész van a pallóknak egy lapja és a két éle, akkor semmi mást nem csinálnak, mint a vastagoló gyaluval, egy másik géppel a másik lapját is párhuzamosra, simára csiszolják, kigyalulják. A vastagoló gyalunak ellentétben az abbrichterrel felül van a kése. Ez utóbbi gép rugós szerkezetű, nem lehet egyszerre több pallót áttolni rajta, mert akkor nem lesz pontos a végeredmény.
A következő képen egy abrichtolt, gyalult felület látható. Minden deszka középen egy egész picit „halas” és mindig jobb, ha középen nyílik két deszka, amit aztán egymáshoz ragasztunk majd, mintha a végein, mert az előbbieket össze lehet majd szorítani, az utóbbiakat meg nem. Ezt a pici hasasodást a gyalugépen szerencsére be lehet állítani.
Kombinált gépük is van egyébként, ami abrichtol és vastagol, készre is gyalul.
A hengercsiszolóba fugázás után kerül a táblásított anyag, ha már összeragasztották a pallókat (a táblásításról, lamellózásról képek később!). A csiszoláskor rengeteg fűrészpor keletkezik, ezeket elszívókkal szívják ki a teremből. Az elszívott levegőt vissza kell táplálni, különben a teremben vákuum keletkezne. A teremből kiszívott fűrészport befújják egy silóba. A silóban van egy szűrő, amin a fűrészpor kicsapódik, a forgács pedig benne marad a silóban. A silónál van egy kazán, ami automata, maga szedi ki a forgácsot a silóból és azzal fűti a szárítót, és az összes helyiséget.
Az AllerHandnál nincs hulladék, mindent felhasználnak vagy eladnak.
Az Allerhand fő profilja a rajzolatos, táblásított anyag. Nagyon figyelnek rá, hogy egy-egy fatörzs, rönk egyben maradjon, tehát egy bútoron belül a szín, a rajzolat stimmeljen. Legelőször is kiválogatják az ügyfélnek valószínűleg tetsző rajzolatú lapokat, bevizezik egy nedves szivaccsal, elküldik a fotót az ügyfélnek, és várják a visszajelzést, hogy tetszik-e neki. Majd megérkeznek a válaszok: ez túl szelíd, ez túl vad, ez túl sötét, ez túl világos… A vevő tulajdonképpen rajzolatot választ, és néha 500 km-t is utazik azért, hogy asztallapot válasszon magának.
Itt egyszer csak megtámadott egy fadarab…
Itt pedig a fa táblásításának közbülső fázisai láthatóak. Összeragasztás után műgyantával töltik ki a hézagokat. Száradás után a felesleges műgyantát lekaparják, majd mehet a táblásított anyag a hengercsiszolóba. Az átlátszó műgyantának az a jó tulajdonsága, hogy felveszi a környezete színét: sötétebb környezetben sötét, világosabb környezetben világos.
Az AllerHandnál egyébként 50 cm széles deszka a maximum, amit elő tudnak állítani, ezért van szükség a táblásításra.
Néhány képet is szeretnék mutatni a műhelyről, pillanatszorítókról, félkész bútorokról, különleges fémmel kombinált és kikönnyített asztallábakról… a hangulat kedvéért.
Télen fűtési szezonban a tömörfa bútorok összeszáradnak. Ezek ellen speciális megoldásokkal lehet védekezni, például oválisak a furatokkal a fémekben. A bútoriparban alapvetően mindent szintbe akarunk hozni, de ennek vannak korlátai. A fa hosszában például egyáltalán nem változik, nem zsugorodik, nem dagad, évgyűrű irányban (sugarasan) viszont akár 10%-ot is, még akár 10 év múlva is!
A tömör asztalláb drága és nehéz, ezért általában van bennük üreg, és egy hosszú menetszár. Viszont nagy előnye a tömörfa bútoroknak, hogy könnyű őket csiszolni, egyszerűen el lehet a hibákat tüntetni. A táblásításnál nagyon fontos, hogy nem szabad látszania a tömbösítésnek, a rajzolatoknak futnia kell, ha lehetséges, akkor gérbe vannak vágva az egyes felületek.
A képeken látható félkész asztaloknak a különleges tervezésnek köszönhetően az éle és kávája is látszik egy kicsit.
Ebben az üzemben semmi nem megy veszendőbe. A kisebb fadarabokból kínáló tálak, vágódeszkák, alátétek készülnek beléjük égetett logóval. A juhar, a dió, a tölgy nagyon görcsös, a jonatán alma és a hárs is nagyon szép csomót csinál. Ezek a céglogós deszkák külföldre mennek eladásra vagy a potenciális vevőknek ajándékba adják a külföldi partnerek. Ezeket a kis egyedi műremekeket olajozni kell, akkor látszik igazán a színük, vad mintázatuk. Stefan néha a a tűzből is kiszedi a fát és abból lesz vágódeszka, mindent megment, ami még megmenthető…
Az alátéteket, vágódeszkákat elegendő Vénusz olajjal jól megolajozni, a bútorokkal azonban kicsit több munka van.
A bútorok felületét először mindig viaszolni (waxolni) kell, majd utána polírozni!
Először a fát gépen 80-as papírral csiszolják, majd szalagon 120-szal, majd excenterrel, kézzel 120-150-ig. Ez után alapozó olajat kap, amely 1 napig szárad, majd kézzel 280-as papírral csiszolják az alapozó olajat, végül kemény olajat kap, ami az alapozónál keményebb, fényesebb felületet eredményez. Ez újabb 1 napig szárad. Ezt 400-as csiszolópapírral át kell csiszolni, hogy utána egy utolsó réteg kemény olajat kapjon. Utána már nem csiszolják. A bútor az utolsó kemény olaj rétegtől selyemfényű lesz, kellemesebb megfogni.
Az asztallapnak még egy réteg kemény olaj kell, mert nagy kopásállóságra van szükség.
Viaszoláskor 1-6 óra várakozási időre van szükség. Ha többet várunk keményebb lesz a felület, polírozás után pedig fényesebb. Ha magasfényt szeretnénk, akkor 4-5 órát kell várunk, ha csak selyemfényt, akkor pedig 1 órát kell várnunk. A gépi polírozásnál a kézi polírozógép szebb munkát csinál, erősebben políroz.
Ezek a csodálatos bútorok önmagukért beszélnek!
A hosszú polcban egy óriási cincérjárat van, felülete meg van kefélve.
Az ajtóval, fiókokkal ellátott bútorokban Blum vasalatok vannak, ezeknek köszönhetően jól tudnak az egyes részek együtt dolgozni.
A tölgynél gérbe vágják az éleket, mert annak nem erős a rajzolata, szép a 45 fokos összeeresztés. A képeken látható dió bútoroknál viszont a rajzolat nem futtatható össze 45 fokban a géreknél, nem lesz szép a végeredmény, ezért csinálják a fecskefarkos csapolást az élekre. A fecskefark be van marva, így a bútor nem tud vetemedni sem , egyenesen marad az ajtóval együtt, ráadásul igen dekoratív is.
Öröm nézni ezeket az egyedi, tömörfa, átmenő rajzolatos bútorokat, nem igaz?
Aki végig olvasta, annak ajándékul ITT egy csodálatos videó egy hasonló üzemről (köszönjük a videót Péter)!
Remélem mindenki élvezte a látottakat, olvasottakat és kellőképpen kiokosodott az egyedi tömörfa bútor gyártásának tekintetében!
Képek: Hujber-Nagy Aletta
