Amikor valaki Fekedet keresi, akkor azt a helyet találja meg, mely a Fekedieknek bárminél többet jelent. A világnak lehet számtalan gyönyörű városa, lélegzetelállító természeti szépsége, gazdagsága, de FEKED számukra mégis más. Ha jellemezni kellene ezt a baranyai aprófalut, akkor talán úgy kezdenék, hogy az ő falujuk ott fekszik, ahol a Kelet-Mecsek belesimul a Geresdi-dombságba. A lágy dombokkal ölelt, hosszú völgyekkel tagolt, többnyire erdővel borított változatos felszínű táj egyik völgyében bújik meg az alig százötven ház alkotta falu, a Karasica két partján, ott, ahol a patak útjának indul. A községet a mai napig többnyire a XVIII. században a Fuldai Apátság területéről betelepített németek leszármazottai lakják, akik magukkal hozták kultúrájukat és szokásaikat, de újabban az ország és Európa más tájairól is érkeznek hozzájuk a letelepedni vágyók, valamint a csendet és nyugalmat áhítók, akik ebben a meghitt faluban szeretnék kipihenni a világ zaját. Közigazgatási szempontból Feked a háború után elvesztette jelentőségét. Mára sajnos fel kellett adniuk iskolájukat, óvodájukat és szinte az összes intézményüket, de az önkormányzat, a lakosság, valamint az elszármazottak összefogásának köszönhetően településük fejlődésnek indult, amely alatt nem csupán infrastrukturális beruházásokat kell érteni, hanem ennél fontosabb annak a szellemnek az ereje, mely ezt a közösséget formálja.
Ez olvasható Feked hivatalos honlapján és azt kell, hogy mondjam, hogy a polgármester szavai tökéletesen igazak, már ami a falucska vizuális szépségeit illeti. Évek óta keresem, kutatom a hengerelt falak maradványait hazánkban a neten és személyesen mindhiába, és meglepve tapasztaltam, hogy elég egy pollackos kirándulásra mennem a fekedi asztalos manufaktúrába (AllerHand Kft.), és máris belebotlom több tucat hengerelt tornácú házikóba. Rögvest mutatom őket, lássatok csodát és küldjétek el a bejegyzést a hengerelt falak szerelmeseinek!
Következzenek először a hengerelt falú tornácok közelről!
A falucskán végigsétálva még további házakat is lefotóztam és közben egy családot én állítottam meg, hogy kifaggassam a házakról őket, egy másik babakocsit toló édesapa, a helyi református lelkész pedig magától szólított meg.
Az első családtól megtudtam, hogy pályázati pénzből újították fel a falucska házait, és hogy nagyon szeretnek itt lakni. A házak védelem alatt állnak, tehát a felújításhoz csak akkor kaphattak pénzt, ha nem változtatnak annak jellemzőin és kerítésén sem, de természetesen ez senkinek nem okozott gondot a faluban, hiszen azt így szeretik, ahogy van. Állításuk szerint az idősebb korosztálynál a hengerelt falhoz mai napig ragaszkodnak, van aki újra és újra megcsinálja az itt lakóknak. A tornácok gyönyörű faragott oszlopait egyébként a néhai Scheich József bognármester készítette egyedülálló, nagy méretű esztergagépével, mint ahogy az ma egyetemen kiderült. Halála után speciális eszterga gép híján betonból sikerült reprodukálni ezeket a szépen faragott oszlopokat. A Megállított család ezt alá is támasztotta, mert mikor a cserepes virágoknak szeget szerettek volna beverni az oszlopaikba a szomszédjuk nyomán, akkor bizony az oszlop szikrázott, így feladták a küzdelmet és máshova helyezték el a virágcserepeket.
A babakocsit toló ötgyermekes apukától, lelkésztől pedig azt tudtam meg, hogy a fekediek legalább olyan szépnek látják saját falucskájukat, mint a világ Hollókőt, de ők szándékosan nem hirdetik a falut, szeretik, hogy olyan nyugodt, amilyen, bár tény, hogy egyre több ember jelenik meg Fekeden fényképezőgéppel a kezében. Ez persze mindaddig nem zavarja őket, amik azt látják, hogy ezek az érdeklődők ugyanolyan csodálattal tekintenek a falucskára, mint ők. Az úriembertől azt is megtudtam, hogy azért vannak ilyen keskeny és magas ajtók az utcafrontokon, mert a házak eleinte kisebbek voltak, de idővel szükségessé vált a bővítés az utca felé. Mivel azonban a telkek lejtenek az utca irányába, így a tornácra egy-egy keskeny és magas ajtó került. Ezeket az ajtókat csak jeles alkalmakkor használták: ezen mentek be a kérők, a friss házaspár és ezen hozták ki a halottakat. A szokások ugyan napjainkra megkoptak, de emlékezni még emlékeznek rájuk az itt lakók.
Most pedig nézzük a házakat, melyeket útban a naplemente felé fotóztam le szépen sorban!
Képek: Hujber-Nagy Aletta
