Tudom, tudom, ez nem egy gasztro blog, de olyan kulináris élményben volt részünk olyan klassz helyen, hogy feltétlenül meg akartuk mutatni nektek!
Nem tudom, mikor jártatok utoljára az Erzsébet téri buszpályaudvaron, de én akkor, amikor még a buszra vártam, ezért eléggé meglepett a látvány. A környéken már autóztunk sokszor, így nyilván az óriáskereket is láttuk, de a Design Terminalba még egyszer sem volt szerencsénk eljutni. Kedd estére azonban meghívást kaptunk egy vacsorára, így testközelből láthattuk, mi mindent sikerült megmenteni a régi pályaudvarból és olyan finomakat ettünk, hogy nagyjából a görög joghurtos reklámra hajazott a sok Mmmmmmm!
Már a Miele élményfőzésen megkaptam, hogy „veszélyes az ízérzékelésem”, de a mostani eset után egyértelműen elmegyek gasztromókusnak, mert kiéreztem a legkisebb, legszokatlanabb összetevőit is a kajáknak, amivel sikerült meglepnem aranyos pincérünket, aki készségesen válaszolt az utolsó utáni kérdésünkre is. Itt ugyanis mindenben volt valami pici csavar vagy furfang!
Nézzétek, milyen klassz a hely és milyen isteniek a kaják, piák!
Ilyen volt régen (sajnos az „én időmből” nem találtam képet):
1965
1949
És ilyen most:
A séf ajánlata stílusosan a régi menetrend helyén látható. Szívünk szerint végigettük volna az egészet, de ehhez még kellettünk volna egy páran.
A buszok régen és most (az étel- és itallapon):
Az étlap, amelyben nincs sok étel, de ahhoz pont elég, hogy alig tudj választani. A pincérünktől csak annyit kértünk, hogy lehetőleg csupa olyan ételt és italt javasoljon, ami a hely sajátossága, amire nagyon büszkék. Hát, mit mondjak, a felsoroltaknak csak egy töredékére volt kapacitásunk.
Ilyen volt például a csapolt frizzanti, mely volt fehérben és rozéban is. Nagyon kellemes volt mindkettő!
A Szigetközi friss víz is nagyon finom volt, de az uborkás limonádé is nagy kedvenc.
A bárpincér egyik specialitását láthatjátok a képen. Nem vagyok nagy koktélos, mert az alkoholt nem szeretem, de ez nagyon kellemes volt, mert az alkohol nem érződött, de a hatás nem maradt el és az alkotók nagyon szépen harmonizáltak. A tequila alapot lime-mal, vaníliával, fanyar gyümölcsökkel és titkos összetevőkkel bolondították meg.
Tojáskrém házi kenyérrel
A tojáskrém épp csak egy leheletnyit volt fanyar, hogy tökéletesen harmonizáljon a valódi kovásszal készült kenyérrel, ami kívül fantasztikusan ropogós, belül vajpuha volt, és épp olyan langyos volt, amilyen csak egy frissen sült kenyér tud lenni.
Padlizsánkrém, füstölt paradicsom
A padlizsánkrém majszolása során Pepe azt mondta, hogy nagyon érdekes, mert nem a szokásos olajos, hanem inkább vizes hatású, mire én azt merészeltem mondani, hogy szerintem azért, mert tormát tettek bele. Erre kiderült, hogy tényleg! Szokatlan íz volt, de mégis szuper, remekül működtek az összetevők. Természetesen a már megénekelt friss házikenyérre kenve fogyasztottuk, de az extraként kapott hajszálvékony pirított, fűszervajas kenyérszeletek egészen különleges ellenpontot és élményt jelentettek.
Hideg joghurtos sültpaprika krémleves
Tényleg minden étel és ital, amit kóstoltunk különlegesen finom volt, de ez a leves felülmúlhatatlan! Ha csak ez az egy étel lenne az étlapon, akkor is visszamennénk. Sokszor.
Tökéletes harmónia, egyensúly. Épp csak annyira csípős, hogy halványan érzed, de minden mást is érzékelnek az ízlelőbimbók. Egy csipetnyi ecetes savanyúság, hogy ellenpontozza a sült paprika édességét. Csodálatosan krémes, de azért benne vannak az apró paprika darabkák, az olaj és a zöldfűszerek pedig csodásan egészítik ki az egészet. Tökéletes.
Csicsóka krémleves, lazacos ropogós
Ennél a levesnél Pepe szintén kijelentette, hogy valami nagyon érdekes dolgot érez, amire ezúttal részemről a kókuszolaj tipp volt a válasz. Hihetetlen, de igazam lett! Hogy miért hihetetlen? Mert én nem főzök! Pepe szerint ez nagy kiszúrás az emberiséggel. Még gondolkodom a dolgon. Talán ha a leendő 6. térdműtétem végre sikerül majd, akkor én is tudok a tűzhely előtt órákat álldogálni önfeledten, de pillanatnyilag csak kuktáskodni szoktam egy kényelmes étkezőszéken. A leves egyébként szintén nagyon finom. A ropogós tésztaburok és a puha lazactöltelék textúrájának kettőssége meglepően jó volt.
Csirke supréme, tavaszi zöldségek
A szuvidolt csirke (ejnye, ezt is kitaláltam) bombajó volt a forró vízben épp csak blansírozott, majd hideggel vízben lehűtött, végül vajon átforgatott roppanós tavaszi zöldségekkel és a krumpliszósszal. Pepe alig akart egy falatot adni!
Rosé kacsamell, quinoa, gránátalmás cékla
Szerencsére nekem viszont meghagyta az egész kacsát. A kacsa és a cékla nekem bármikor, bármilyen formában jöhet, mert nagyon szeretem, így együtt pedig zseniális fogás volt! A quinoa egy bulgurhoz hasonlatos gabonaféle, azzal a jó tulajdonsággal, hogy fehérje tartalma magas, szénhidrát tartalma pedig alacsony és nincs benne glutén! Még az is megenné egyébként ezt a fogást szerintem, aki a kacsát markáns íze miatt nem szereti, itt ugyanis (mint ahogy az összes többi ételnél is) egyetlen alkotó sem uralkodott a többi felett, hanem nagyszerű harmóniát alkottak ugyanazon tányéron. Nem vagyok barátja a félig sült húsoknak, párszor már megjártam a kísérletezést, ezért kissé ódzkodtam a rendelésnél a rosé kacsától. Kedves pincérünk azonban olyan meggyőző volt, hogy végül vállaltam a kockázatot, remélve, hogy tényleg nem fog csorogni belőle a lé. És lőn! Tökéletes volt a hús, puha, szaftos és kellően átsült az én ízlésem szerint.
Túrógombóc, tejfölhab
Ez a fogás a legeslegnagyobb kedvenc az étteremben. Talán nem véletlenül. Mi még a rendelésnél tartottunk, mikor a szomszéd asztalnál már a desszertnél az egyik férfivendég megkapta a túrógombócot, belekóstolt, majd üdvözült arckifejezéssel kijelentette: „basszus, ez tényleg nagyon jó!”
Persze ekkor már direkt kerestük a csavart a fogásban. Itt Pepe arra jött rá, hogy a morzsa valószínűleg kókuszos kekszet is tartalmazott, de egyáltalán nem tolakodó a kókusz íz, épp csak ott van nyomokban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Pepe úgy lapátolta be a gombócokat, mintha szeretné a kókuszt, pedig ez nem így van. Nagyon nem így. Ami még trükkös volt, az a tejfölre szórt különböző darált, reszelt dolgok. Erről egy képpel később.
Madártej, kandírozott narancs
Mindkettőnk desszertjén ott virított ez az édes (szó szerint is) kis zöld reszelék, de ez bizony kifogott rajtunk. Én zöld citrom héjára tippeltem, Pepe bazsalikomra. A pincér borsót mondott, de végül a séf töredelmesen bevallotta, hogy ez bizony cukorral készült petrezselyem és tárkony. Isteni volt!
Pepe pár mondatot váltott a séffel és munkatársnőjével (a paprikaleves neki köszönhető!), akik készségesen beavatták ha nem is az összes titokba, de apróbb mesterfogásokba. A túrógombóc legfőbb titka például – tadámmmm! – a túró. Nem mindegy, hogy milyen az állaga, milyen finomságú. Nagy szemű túróból nem lehet ilyen habkönnyű gombócot csinálni. Természetesen számítanak az arányok, és az hogy rendesen összeálljon a massza. A morzsa alapja egy kekszmorzsa, amit megbolondítanak icipici kókusszal, és panko morzsával keverik össze. Ez a morzsa azért jó, mert sokkal kevésbé veszi fel a zsiradékot pirítás közben, mint a hagyományos.
Összességében nagyszerű estét töltöttünk az étteremben. Ami a kínálatot illeti: nagyon izgalmas kombinációja a hagyományos ételeknek (kelkáposztafőzelék Stefánia vagdalt!) és a különleges fogásoknak.
A kiszolgálás kedves, udvarias, elegáns volt, mégsem érezte magát feszélyezve az ember. A pincérünk végtelenül kedves, türelmes volt, és minden ételről és italról olyan lelkesedéssel mesélt, mintha a saját gyermeke lenne.
Ha rajta múlt volna, biztos még egyszer ennyi ételt megkóstolunk. És így is lesz, csak egy másik alkalommal! 🙂
Mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy jót enni! Hétköznaponként van menü is, aki a környéken dolgozik, tegyen egy próbát!
Képek: Hujber-Nagy Aletta és Fortepan
