Elérkeztünk hát minisorozatunk utolsó darabjához. Talán itt volt a legnehezebb dolgom, hiszen annak dacára, hogy a beton története egészen a római birodalomig nyúlik vissza, a lakóházak építésénél való alkalmazása szinte elválaszthatatlanul a modern, sőt minimalista stílushoz kapcsolódik. Shiver előző bejegyzésünkhöz írt kommentjében ismét nagyon közel járt tippjével, hiszen az általa ajánlott Valerio Olgiati: Atelier Bardill lett volna a tökéletes példa (ha nem az egyetlen) a hagyomány és a beton összekapcsolódására. Sajnos ez az épület nem lakóház, márpedig a rám szabott feladat az, hogy hat lakóházat mutassak be, de mivel annyira tükrözi a sorozat lényegét, bónuszként e heti hétvégi házként erről fogok írni. Shivernek természetesen azért jár az üveg bor! Mystesnek is köszönjük a tippet az átlátszó betonnal kapcsolatban!
Témaválasztásomban így a sorozat egy másik fonalához térek vissza: a hagyományos forma és a modern anyaghasználat ötvözetét mutatom be utolsó házunkon is, bár a részletekben is akad hagyományápolás.
AZ ANYAG
A BETON régebbi anyag, mint az sokan gondolnák. Már időszámításunk előtt 3000 környékén az egyiptomiak is használtak mészhabarcsot a piramisok építésénél, Kínában pedig a Nagy Fal építésénél alkalmaztak cementszerű anyagot. A görög birodalom idején Cipruson és Krétán olyan mészhabarcsot készítettek, ami keményebb volt, mint később a rómaiaké.
Az első mai értelemben betonnak nevezhető anyag a rómaiak nevéhez fűződik. Róma és Nápoly között viszonylag nagy mennyiségben fordul elő a pozzollana nevű vulkanikus kőzet, mely porított formában vízzel és égetett mésszel keverve víz alatt is kötő habarcsot alkotott. Ezt az anyagot római cement néven is ismerik. Bár a rómaiak még nem voltak birtokában azoknak a kémiai ismereteknek, ami a cementkötés mesterséges előállításához szükséges, ez az anyag a Vezúv mellett bányászva eredeti állapotában is tartalmazott alumínium és szilícium ásványokat, ami a kötési folyamat lejátszódásához szükséges.
A római cementet igen széleskörűen alkalmazták, az útépítésekhez, vízvezetékek építéséhez, a fürdők, a Bazilika, a Colosseum és a Pantheon építéséhez. A Pantheon az első épület, ahol a betont tudatos módon keverve alkalmazták. A kupola alsó részén a nagyobb teher miatt vastagabb a fal és sűrűbb az anyag, majd a kupola teteje felé haladva a fal fokozatosan vékonyodik és a beton sűrűsége is kisebb.
A római betonról, írásos feljegyzések is fennmaradtak, Pollio Vitruvius építészeti könyvében. A sötét középkorban aztán a rómaiak építészeti ismeretei is feledésbe merültek. Bár a masszív kötésű anyagra mindvégig megvolt az igény az erődítések építésénél, 1414-ig kellett várni, hogy egy svájci kolostorban megtalálják Vitruvius könyvét és újra felfedezzék a római cement jelentőségét. A beton máig tartó fejlődése igazából ekkor kezdődik.
1499-ben a párizsi Notre Dame építésénél az oszlopok kötéseinél Fra Giocondo pozzolani habarcsot használ.
1678-ben írja le Josef Moxon az égetett mész hidratációja során jelentkező hő fejlődését.
1779-ben Bry Higgins szabadalmaztatta a hidratált cement (stukkó) használatát külső vakolatra.
1793-ban John Smeaton megfigyelte, hogy agyagot tartalmazó mészkő égetésekor keletkező mész, víz alatt szilárdul, illetve azt, hogy a meszet más anyagokkal kombinálva, sokkal szilárdabb anyagot kap. Erre alapozva építette újjá a Cornwall-i világítótornyot.
1800-ban a West Indian Dock brit kikötő építésénél használtak először nagy mennyiségben betont William Jessop tervei alapján.
1812-1816 között Franciaországban épült az első betonhíd Souillac-nál, amelynél még semmilyen vasalást nem használtak, ennek ellenére mai napig áll.
1822-ig számos szabadalom született elsősorban a francia és angolszász feltalálók munkája nyomán, cementről, mészről, betonról, melyek többsége arról szólt, hogy agyagot és meszet keverve, azt kiégetve, víz alatt kötő építőanyagot fedeztek fel, s ezzel megindult a beton világhódítása.
Magyarországon a vasbeton meghonosítása, és szinte missziószerű terjesztése Zielinski Szilárd nevéhez fűződik. Zielinski Mátészalkán született (hozzám hasonlóan), de mérnöki tanulmányait már Budapesten, a Műegyetemen végezte, majd Németországban, Angliában és Franciaországban bővítette tudását. Ezt követően az Eiffel-irodában dolgozott Párizsban, ahol komoly gyakorlati tapasztalatokra tett szert a vasszerkezetekkel kapcsolatban.
1889-ben nyitotta meg saját mérnöki irodáját Budapesten, amely elsősorban hídtervezéssel és vasúti nyomjelzéssel foglalkozott, főleg vasszerkezeteket alkalmazva. 1897-től a Műegyetemen is tanít. Erre az időszakra tehető a nagy világvárosok metróépítési láza, ennek hatására 1897-ben Zielinski Szilárd is bemutatta saját tervét a budapesti „Magyar Metropol Vasút” megépítésére, melyben az észak-déli és a keleti-nyugati fő irányokat is meghatározta. Tervéért doktori címet kapott.
François Hennebique francia mérnök vasbetonépítésre vonatkozó szabadalma alapján Zielinski saját mérnöki munkájában is szorgalmazni kezdte a vasbeton szerkezetek alkalmazását. Eleinte francia tervek alapján, francia munkások segítségével dolgozott. Így készült el a kőbányai víztorony, amely még viszonylag kis méretű volt, ám Európában ez volt az első vasbeton víztorony. A tapasztalatok alapján már saját tervekkel és megfelelően betanított szegedi munkások alkalmazásával nyerte el a szegedi víztorony építésének jogát. A torony elkészültekor a világ legmagasabb víztornya volt!
A technológiával kapcsolatos bizalmatlanságot jól jelzi, hogy a víztorony első feltöltésekor a teret és környékét kiürítették. Zielinski azonban a torony alatt állt, bizonyítva hogy megbízik terveiben.
1906-ban ismét világelső volt, az első vasbeton duzzasztógát és zsilip terveivel, melyet Bökényen helyeztek üzembe.
1912-ben a Margitszigeti víztorony építésére kapott megbízást, de még ekkor is bizonyítania kellett a vasbeton erejét. Egy vasbeton lábakon álló vasbeton lemezt épített, amelyre egy nagy víztartályt ejtettek. Zielinski természetesen a betonlemez alatt állt. A vasbeton kibírta, a tartály nem, így a bemutató igen látványos lett Zielinski hideg zuhanyával.
Munkája fókuszában főleg a hidak voltak, de számtalan üzemcsarnokot és egyéb építészeti műtárgyat tervezett kedvenc anyagából, így méltán nevezik itthon a vasbeton atyjának.
Figyelemre méltó, hogy a beton alkalmazásánál nem csupán a szerkezeti kivitelezésre fordított gondot, hanem a dizájnra is. Bizonyos épületeknél – például víztornyainál – szinte szobrászi igényességgel nyúlt a feladathoz.
A ház és az építész
Mai házunk – a Slit House – Kínában található, Nanjing városában, s Zhang Lei tervei alapján épült. Zhang Svájcban végezte építészi tanulmányait, majd ahogy ez sok kínai mérnök esetében szokásos, hazatért, hogy a tanultakat saját hazájában hasznosítsa. A svájci tanulmányok nem csupán elméleti tudással vértezték fel, de a precíz svájci szemléletet és a svájci modernizmus szellemét is magába szívta.
Az archrecord így ír róla: „Hazatérve, lassan adoptálta a svájci precizitást Kína építési valóságába, de a helyi kihívások ahelyett hogy kikezdték volna munkáinak integritását, újabb jelentésrétegekkel ruházták fel – behozva építészetébe a természetest és a különlegest érdekes párbeszédben építészetének egyetemességével és teljességével. Ez a bikulturális fúzió látható 2007-ben befejezett páros projektjeiben: a Slit House-ban és a Brick House-ban. Az alaprajzot és a szervezést tekintve mindkettő a svájci modernizmus szigorát mutatja, de az anyagok kezelésében és a telepítésben alkalmazkodnak a helyi tradíciókhoz. A Slit House például a szomszédos szürke téglás, 1920-as években épült házak tömegképzését és falazatát utánozza, miközben újraértelmezi azokat a beton súlyosabb vonalaival.”
Magáról így nyilatkozik: „Az anyag nagyon fontos számomra. De nem kell, hogy különleges anyagok legyenek, teljesen köznapiak is lehetnek, amelyeket én szokatlan módon kezelek. Logikát akarok létrehozni az épület külsejében.”
S hogy hol jön mindez össze a kínai realitásokkal és hol van a hagyományokhoz való alkalmazkodás? Nanjing városában már nem gyártják az a jellegzetes szürke téglát, ami a szomszédos házak karakterét meghatározza. Gyártanak viszont szürke betont, így Zhang ezt használta fel az épület tervezésénél. Igazodni szeretett volna azonban a tégla osztásához, ezért azzal megegyező méretű, 5 cm-es keskeny deszkákkal való zsaluzást alkalmazott, mely így modern formában ismétli a szomszédos épületek felületi raszterét, szövetszerűvé varázsolva a beton felületét.
Az épület telepítésében is a környezethez kellett idomulnia. A sűrű beépítés miatt lett meglehetősen zárt a homlokzat, és a szomszédos épületekből való belátás ellen egy fél szintet kiemelte a ház körüli terepet.
A régi és az új találkozása.
A ház bejárata.
Az alagsori szinthez vezető lépcső és a bevilágító folyosó.
Belső terek
Sajnos a fotózás idején feltehetőleg még éppen csak elkészült a ház, így sem bútorok, sem használati tárgyak nincsenek benne. Emiatt az épület kissé életszerűtlen, cserébe viszont minden egyes él és szöglet teljes szépségében csodálható meg.
A kinti zsaluzás csíkossága a beltérben is megismétlődik, a lambéria osztásával. Tökéletes harmóniában a világítás és a burkolat.
A szellőztető rendszer integrálva van a burkolatba.
A kinti szürkeség után a fehér és a fa melegsége nagyon baráságos belteret eredményez, ráadásul a fehér szín miatt a kevés ablak ellenére is fényárban úszik a ház.
Látszóbeton födémet ennél szebben kivitelezni nem lehet. Érdekes, hogy ez egy egészen meleg szürke. Más, mint a ház külső borítása.
A lépcső korlátnál is ügyeltek a raszterekre. A kevés nagyobb ablak egyike.
Így illeszkedik a ház a városszövetbe. Látható, hogy minden szomszéd nagyon közel van hozzá, ezért kellett viszonylag zártra építeni a homlokzatokat.
A homlokzatok. A ház névadója a teljes homlokzatot kettévágó hasadék, mely a közlekedők és lépcsők bevilágítását biztosítja.
Ez az oldal szinte teljesen zárt, de látszik a szaggatott vonallal jelzett résznél, hogy a terepszint alatti bevilágító udvarra nagy ablak és egy ajtó is nyílik.
A ház másik oldalán épp ellenkezően megy a hasítás. Az elszórt ablakok dinamizmust adnak a homlokzatnak, és megtörik a túlzott szabályosságot.
Ismét egy zárt homlokzat, de itt is van terepszint alatti bevilágítás.
Az alagsor alaprajza. Jól láthatók a sötétebb csíkozással jelzett bevilágító teraszok, az épületet felül és jobb oldalon L alakban, illetve alul az épület szélességében.
A földszint a konyhával étkezővel és a nappalival.
Az első emelet.
A második emelet. A szint egyik fele légtér.
Keresztmetszet. Jól látható, hogy a két oldalon a hasadék éppen ellentétesen helyezkedik el. A bevilágítók az épület két oldalán.
A hosszmetszet. Itt láthatók igazán jól a szinteltolások.
Fotó: Iwan Baan
Nos, végére értem sorozatomnak. Kicsit vegyes érzésekkel írom a befejezést. Nagyon izgalmas volt végignézni sok ezer képet, átlapozni sok száz oldalt, részletesen is utánaolvasni a legjobb házaknak és tervezőiknek, és persze az anyagoknak, és az építészettörténeti vonatkozásoknak. Ugyanakkor kicsit meg is könnyebbültem, hiszen rengeteg munka és idő van ezek mögött a cikkek mögött, így jólesik majd kicsit megpihenni.
Bízom benne, hogy sokan gondoljátok úgy, hogy hasznos volt ez a kis utazás térben és időben, és talán sikerült megmutatni néhány számomra, számunkra fontos elvet és gondolatot. Remélem sikerült bebizonyítani, hogy nem csak a lapos tetős épületek tudnak modernek lenni, és hogy hagyományos anyagokkal is lehet modern hatást elérni.
Megígérem, hogy lesznek még hasonló cikkek. Ahogy már a kommentekben írtam, fogunk írni a borászat és a modern építészet gyümölcsöző kapcsolatáról, és természetesen időről időre bemutatunk szép házakat, kívülről, belülről.
A sorsolást a héten megtartjuk a lájkolók és a kommentelők között és hétvégén személyesen hozom az ajándék borokat a villányi borvidékről! Részletek az egyik előző bejegyzés végén itt. 🙂
