Ez a ház valószínűleg nem került volna fel a blogra, ha nem találtam volna benne kivetnivalót lakberendezési szempontból.
A ház maga nagyon csinos. Szép a tömegformálása, kellemes az anyaghasználata. Amerre szükséges, arra zár és burkolózik be fával, amerre nincsenek kíváncsiskodó tekintetek, arrafelé teljesen nyitott, és láttatja érdekes belső színeit és formavilágát.
A bejegyzés első felébe azokat a képeket tettem, amelyekben nem találtam kivetnivalót, a végére pedig azokat, amelyekre egy kedves barátom azt mondta:
„…ez olyan, mintha anyám beköltözött volna hozzátok…”
Hogy miért is? A bejegyzésből ki fog derülni. Nézzétek!
A ház a hetvenes években épült. A pár nem lebontotta, hanem inkább kibővítette, felújította, tetejét laposra cserélte és kiszínezte funky árnyalatokkal.
Kezdjünk el bemenni a házba. Barátkozzunk a terekkel, a színekkel, formákkal.
Kellemes, igaz?
Most egy kicsit menjünk ki az udvarra megcsodálni a sokat sejtető barackvirágszínű poliuretán kerti bútort, hogy szokja a szemünk a különleges megoldásokat.
A nyugodt hangulatú folyosók, dolgozó és fürdő után üdítően hat ez a kellemes kék konyha az érdekes bevilágítójával.
Egyik kedvenc színpárosításom választja el a higgadt dolgozó részt a vidám közösségi tértől.
A háttérben az étkező narancspiroslik.
A babuci szigorúan a fal színeihez van öltöztetve: a konyha, az étkező, a folyosó és az előtér színeit viseli ruháján.
Apuci a jó kis színes hátterek előtt.
Meg is érkeztünk abba a bizonyos helyiségbe, ami miatt ez a lakást felkerült a blogra. Gyakorlatilag az egyetlen nekem tetsző részt vágták ki a nappaliból. Jobban mondva, ha a képet önmagában nézem és nem társítom hozzá az eddig látottakat, akkor mint kompozíció nagyon tetszik, még a kanapé is!
Aztán itt van ez az N betű. Igazából nem is értem, mi szükség volt egy darab aprócska képre, miközben a ház többi részében egyáltalán nincsenek képek a falon.
Erre még azt mondtam, hogy hát, ha nagyon akarom, akár még összhangnak is mondhatom, de valójában nem az igazi.
Távolodva egyre „érdekesebb” az összhatás.
Míg végül a nappali közepére fókuszálva teljesen befordultam az arcomba. Csak azért, mert valami szokatlan, jópofa vagy vicces, attól az még nem jó és nem harmonikus. A nagyi sóskazöld ülőbútora pont nem a fal zöld árnyalatának a „folytatása”. A sárga szivacs önmagában nagyon izgalmas, de egy szürke-fekete-fehér minimál lakásban lenne inkább a helye. A 70-es évekbeli fonottas pedig végképp nem folytat párbeszédet a kanapéval, hacsak nem azt mondja, hogy könyörgöm, menj el innen!
Vagy szerintetek illik ez a rojtos bársony ülőgarnitúra ebbe a házba?
A fotókat a belga fotográfusnak, Vercruysse Frederiknek köszönhetjük.
