Erdély Dániel feltaláló

Mesélj magadról kicsit és arról is, hogy mikor és milyen körülmények között született meg első találmányod a Spidron térkitöltő modell, amiről egyébként már olvashattunk itt a dekooderen?

Orosz-angol szakos gimnazista voltam, ezután nyomdaipari tanuló, és utána katona. A katonaság alatt született az első gyerekem, Matyi. Utána az Iparművészeti Egyetemre jártam, ahol alkalmazott grafikus lettem. Az egyetem utolsó előtti évében Rubik Ernő formatan órájára csináltam meg az első a Spidront. Rubik biztatása ellenére sokáig nem tudtam a dologgal tovább foglalkozni, valahogy mindig tovább képeztem magam inkább. Matematikus is akartam lenni és a nyelvek továbbra is érdekeltek. Éreztem, hogy a kor is megköveteli a szélesebb körű ismereteket. Jártam angol különórákra és oroszul is valamennyire tudok. Szüleim franciául tudtak. Abból is rám ragadt valami. A katonaság után még három gyerekem született: Simon, Jakab és Janka. 2005-ben pedig sikerült megint visszamennem egyetemre tanulni és úgy néz ki, hogy bent is maradok az egyetemi világban, mert tanár leszek a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán.

Az egyetemen mit tanultál 2005 óta?

Hogy mit tanultam? Ez egy bonyolult szak. Úgy hirdették meg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán, hogy Modernitás PhD, de valójában a kultúratudomány a diszciplína, amellyel foglalkoztam. Angol nyelvterületen Cultural Studies-nek hívják. Ha minden igaz, két hónapon belül fogom megvédeni a disszertációmat, amelynek a címe „A jövő lázadása”, az alcíme pedig „Az újdonság sorsa a behálózott világban”. A Spidronok történetéről és recepciójáról, magyarul fogalmazva fogadtatás szociológiájáról szól. Műfaja autoetnográfia, mivel nincs, aki nálam jobban ismerheti a találmányom történetét. Ennek bemutatását azonban egyféle tudományos rálátással kellett megtennem. Egyrészt szereplője, másrészt elemzője is vagyok innovációm sorsának. Elég nehéz volt ezt a perspektívát megtalálni, de végül sikerült.

Mivel foglalkoztál az első diplomád megszerzését követő évtizedekben?

Rengeteg mindent csináltam. Dolgoztam, voltak vállalkozásaim. Máig van egy Kft-m, meg egy Bt-m. Közvetlenül az egyetem után apámmal, Erdély Miklóssal (1928-1986) murális, faldíszítő kerámiamozaik munkákat készítettünk, de 1981-től, a katonaság alatt is így tudtam magamnak meg néhány katonatársamnak szabadságot kivenni, hogy fotómozaikokat készíthessünk az úgynevezett zászlóalj kluboknak. Két-három hetekre hazaengedtek minket, ami nagyon jó volt, mert így a feleségemmel és Matyival is többet tudtam találkozni. A fotómozaik technológiát egyébként apámtól sajátítottam el, lévén, hogy az Ő találmánya volt. Az egyik legismertebb közös munkánk a lebontásakor nagy sajtóvisszhangot kapó Kálvin téri Fabulon mozaikreklám volt, amelyről több évtizeden át mosolygott a város lakóira Pataki Ági, a híres fotómodell. Apám egyik barátjától, a Franciaországban élő festőművésztől, Szabó Ákostól maga Salvador Dali is rendelt egy önarcképet, amelyet apám technikájával meg is valósított. Valahol megvan még a fotója a hagyatékban. Egyébként bejegyzett szabadalom az akkor még vadonatúj eljárásból sohasem lett, pedig nagy hasznot hozhatott volna nem csak nekünk, hanem az országnak is. Az indoklás egyszerűen nevetséges volt: Két ismert dologból, amilyen a fotó és a mozaik, nem lehet szabadalmat csinálni. Fotómozaikot most is csillagászati áron árulnak Japántól Olaszországig. Mi ezt annak idején kézzel, szemmel profin magunk csináltuk. Máig megvan az a gárda, akik ebből éltünk annak idején, – megjegyzem – igen szerényen.

Jól érzem, hogy mély nyomot hagyott benned, amiért édesapád találmánya nem talált elismerésre itthon?

Lassan már kezdem megszokni, hiszen a családunk egyébként is a találmányok átkában élt mindig. Nagyapám és apám kitaláltak annak idején egy héjfalazási eljárást, amelyet húsz éven át fejlesztgettek és védettek le hihetetlen pénzekért, de szintén eredménytelenül. A rendkívüli technológiai és gazdasági mutatókkal bíró, kiváló minősítést kapott eljárással próbaépítkezés is megvalósult a Balaton körül. Indiával is tárgyaltak, utaztak üzletemberek, hogy ott milliók számára lakhatást és megoldást nyújtson a kiváló találmány. Azonban az élhetetlenség, az emberi irigység, valami sajátságos magyar átok erősebb volt. Nem engedték, hogy valaki kiemelkedjen és egyéni karriert csináljon. Valamilyen okból az ország individuum és újítóellenes volt és maradt is azt hiszem. A feltaláló, művész típusú ember egyrészt megtanul – mert kénytelen megtanulni – pénz és morális támogatás nélkül, mindennek ellenére dolgozni, lelkesedni. Szűk körben, annak a néhány embernek a biztatásával, akiknek a véleménye fontos számára, próbál évtizedeken át valamit létrehozni, fönntartani, fejleszteni. Úgyhogy ezt a dolgot tényleg örököltem. Az úgynevezett Univerz Falazóhéjból máig sem lett termék, pedig a rendszerváltás után újból felkarolta a Rubik Stúdió a témát. Levédték az egészet, rengeteget dolgoztak rajta elsősorban Annus Ferenc építész közreműködésével. Ez a remek és hasznos találmány máig használható lenne. Az eljárás lényege az, hogy apám és nagyapám kitalált egy építőjátékhoz hasonló téglát, amelyet szellemes módon, nagyon okos profillal rendelkező lapokká lehet törni egy repesztő géppel. Ezekből az egységekből azután kazettákat lehet kialakítani és a hagyományos téglaépítészethez hasonlóan kötésben eltolva lehet építeni belőlük a falakat, csatornákat, sőt akár törten íves felületeket is. Ezt a formagazdagságot az említett profil biztosítja. A blokkokat – és ez volt az ötlet egyik legérdekesebb gazdaságossági paramétere – helyi, az alapozáskor vagy akár bontáskor keletkező szervetlen hulladékokkal kellett megtölteni, amelyet általában cementes folyadékkal meg is erősíthetünk. A falazóhéj nagyon jó hőszigetelő, könnyű szerkezet és az eljárás könnyen megtanulható egy szakember számára. Költsége az akkori számítások szerint mintegy negyven százaléka a hagyományos téglaépítésnek. Születtek katalógusok, prospektusok idegen nyelven is. A Nikex Külkereskedelmi Vállalat foglalkozott a találmánnyal. Nem szeretnék paranoiásnak feltűnni, de talán politikai oka is lehetett annak, hogy nem sikerült az ösztönző vagy befektetői, beruházói akaratot magunk mellé állítani, amely végigvitte volna ezt a kiváló fejlesztést a sikerig.

A paranoiádnak egyébként lehet valami alapja?

Családunkat folyamatosan figyelték. Egyszer alkalmam volt betekintést nyerni a házunkat megfigyelő besúgók III/III-as aktáiba a Történeti Hivatalban. A hányinger fogott el, ezért nem folytattam a kutatást. Van nekem elég dolgom. Nem érek rá folyton a múlton csámcsogni.

Másodszor említed Rubik Ernő nevét. Gyakran találkoztok?

A falazóhéj kapcsán nem találkoztam soha Rubikkal, sőt annak ellenére, hogy nála csináltam a Spidront, harminc évig azzal kapcsolatban sem találkoztunk. Egyszer ugyan 1990-ben feladtam Amerikából neki a Spidronokkal kapcsolatos újabb ötleteimet, de az visszajött „címzett ismeretlen” megjelöléssel, tehát nem kapta meg. Máig őrzöm a levelet. Egészen véletlenül tavaly Pécsett meg volt hívva a híres nemzetközi tudományos művészeti konferenciára, a Bridges-re, annak a sorozatnak az előző konferenciájára, amelyen most voltam a portugál Coimbrában. Kérdeztem, vajon emlékszik-e rám. Azt mondta, „Bocsánat, nem biztos!”. „Segítsek?”, kérdeztem és hozzátettem: „Spidron”. „Á, a Spidron! Most már igen!” – válaszolt megenyhült örömmel. Tehát 1980-tól 2009-ig, huszonkilenc évig nem találkoztunk. Voltam nála ugyan egyszer a Rubik Stúdióban, de nem lehetett elérni. Mikor egyszer bevittem egy angol kollégámnak a játékát, akkor arra reagáltak, de a Spidront tartalmazó üzeneteimre valami miatt nem érkezett válasz. Talán nem is továbbították neki az anyagomat. Fura ez, mert számomra úgy tűnik, hogy nem büszkék a magyarok egymás eredményeire – se az iskola, se a tanár – vagy én nem is tudom…

Ezt a véleményedet több tapasztalatra alapozod, vagy csak erre az egyre?

Többre. Például az iskolában ahol a Spidront kifejlesztettem, nem vettek fel DLA képzésre. Az igaz, hogy nem nagyon volt időm fölkészülni, mert az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy egyáltalán lehet doktori iskolába jelentkezni, de azért volt egy kész prezentációm, amelyet Jeruzsálemben már nagy sikerrel bemutattam. Nem is az volt a baj, hogy nem tetszik nekik. Azt mondták, hogy ez túlságosan tudományos és ne haragudjak, de nem értenek hozzá. Bementem reklamálni, és akkor a doktori iskola vezetője szinte bocsánatkérően mondta, hogy ez klassz lehet, csak nem tudja megállapítani, mert a bolognai rendszer szerint ez valószínűleg egy másik kategóriába tartozik, mint amelyeket ott tanítanak.

De ugyanúgy nem vettek föl doktori iskolába matematikusnak a Műegyetemre sem, mert nem volt olyan jellegű végzettségem.

Ekkor, egy véletlen folytán futottam bele a modernitás PhD-be, ahova elég volt egy Iparművészeti Egyetem diploma, meg két nyelvvizsga, és ide végül sikerült felvételt nyernem. Beke László művészettörténész és Molnár Emil matematikus vállalták a témavezetést.

A sok harc, kutatás és utána járás mellett mégis miből tudtál megélni az utóbbi időben?

1981-től, míg apám élt és még utána is néhány évig kreatív falburkolatokkal kerestük a pénzünket, de én közben egyfolytában rajzoltam, céges arculatokat terveztem, szakmám szerint. Nagyon szerettem, szeretem a logókat, meg a kiállítások designját, a kiállítási grafikákat. Az Artex megbízásából Ortutay Tamással és Megyik Jánossal a Lego-nak terveztünk ládákat. Ezek olyan jól sikerültek, hogy nívódíjat vagy valami olyasmit kaptunk érte a Lektorátusban. Később ez lett az alapja a dániai ösztöndíjamnak, ahol a Lego tervezőjével személyesen is megismerkedhettem. Volt bennem mindig egy konstruktív hajlam, építészeti érdeklődés is, nagyon érdekelnek a szerkezetek, csomópontok, meg ilyesmik. A geometria és a logika pedig mindig különösen érdekelt. Még gimnazista koromban részt vettünk a bátyámmal, Gyurival az egyik Gondolkodás iskolája pályázaton. Az arról szólt, hogy egy éven keresztül meg kell fejteni nagyon nehéz problémákat. Megoldottuk az összeset. 16-ikak lettünk az országban, úgyhogy azért az nem volt semmi. A PhD-írás adott egy kis teret és időt arra is, hogy a Spidron témába még jobban belemerüljek. E közben édesanyám lakásának kiadásból és kisebb munkákból tudtam fedezni nagyjából az élet költségeit.

Sokszor említed, szüleidet, rokonaidat, gyermekeidet? Mennyire fontos az életedben a család?

Nagyon fontos a család. Egyrészt ezt a példát láttam magam előtt, másrészt apám utolsó éveiben rengeteget dolgozott, festett és ennek köszönhetően egy elég nagy hagyatékot hagyott ránk. Mikor meghalt, a bátyámmal hirtelen lettünk a „család öregjei”, mert szinte egyszerre hunyt el a nagybátyám, a nagyapám és az apám is. Akkor nagyon nagy teherként, de egyszersmind édes teherként zúdult ránk ez a hagyaték. Anyám segített sokáig, de ő is beteg lett, 12 évig betegen éldegélt. Egy kórházi kezelés kapcsán megkapta a hírhedt hepatitis C vírust, és még kártérítés se járt neki, mert még akkor nem fedezték fel ezt a vírust. Úgyhogy nagyon-nagyon rossz lelki és egészségi körülmények között éltünk, de én nem vesztettem el a lelkesedésemet. Ahogy tudtam, vigyáztam is magamra és talán szerencsém is volt. Nagyjából rám volt bízva a családban a hagyaték átmentése nyugodalmasabb időkre, ahogyan most a fiamra, Simonra, aki apám hét unokája közül átvállalta ennek a munkának a nagy részét. Úgy tűnik, egyelőre szívesen és nagy ügyszeretettel, hozzáértéssel csinálja.

Térjünk vissza a Spidronra egy picit! Hol debütált a Spidron, ha egyáltalán volt ilyen?

A Spidron téma sokáig lappangott, de nagy lökést adott, amikor kiutaztunk a családdal az Egyesült Államokba 1990-ben. Ott volt négy hónapom, amikor sikerült egy zárt térbeli Spidron-formát létrehozni. Amikor visszajöttem, találkoztam egy román optikai kristályfizikusnővel, Cristiana Grigorescuval, aki azt mondta, hogy ez fantasztikus, mutassam be Jeruzsálemben a következő kristálynövesztési világkonferencián. Mondtam, hogy „Ho-hó, hogyne! Nem vagyok én olyan jó angolból, tudósok közé nem szoktam menni előadni!”, de olyan ügyesen, kedvesen írogatott, képeslapozgatott, hogy végül mégis rászántam magam, és – lássatok csudát! – sikerült.

Tehát 1998-ban Jeruzsálemben, a 12. Kristálynövesztési Világkonferencián debütált a Spidron nemzetközi nyilvánosság előtt. Egy eléggé megosztó előadást tartottam, mivel voltak, akik ujjongással, de akadtak, akik cinizmussal fogadták geometriai fejtegetéseimet. Viszont azért annyi hatása volt a megmozdulásomnak, hogy hazatérvén meghívtak az MTA szegedi épületébe, aztán Budapesten a Rényi Alfréd Matematikai Intézetben is előadást tarthattam, továbbá megjelentem tudományos publikációkban is. Aki kint meg merte magát próbálni – ami a kilencvenes években elég nagy dolog volt –, annak itthon már nagyobbak voltak az esélyei.

Mi volt a legérdekesebb dolog a Spidronnal kapcsolatban?

Van egy máig működő portál (SuliNet), amelynek a szerkesztője, Taracsay Tamás. Ő bemutatott engem Szegeden egy matematikusnak, Szilassi Lajosnak, aki teljes energiájával azon volt, hogy megcáfolja az általam megvalósított Spidron-mozgást. Heteket, hónapokat szánt rá, és végül kijött neki, hogy mégis nekem van igazam, létezik ez a mozgás. Annyira megdöbbent, hogy azt mondta , hogy “Ez egy olyan jó téma, hogy írjunk egy dupla cikket róla!” Az övé itt olvasható.

Az előadások a konferenciakötetben jelentek meg Pécsett, aztán a Karlsruhe-ban is. Bemutattuk egy közös előadás formájában a Hajtásválogatás elnevezésű nemzetközi konferencián a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolán is. Tulajdonképpen akkor lett meg a Spidron első algoritmusa egy nagyon hosszú matematikai képlet formájában. Maga Szilassi Lajos mondta, hogy amikor beírta a paramétereket, akkor a MAPLE nevű matematikai program kiadott egy tizenhat-soros képletet. Erről azt tudta, hogy, ha a Spidron-mozgás valós, akkor annak nullával kell egyenlőnek lennie. Valamennyire tudta egyszerűsíteni, és hát nyilván “milliószor” átnézte, hogy ne legyen benne hiba, és kijött neki, hogy az eredmény valóban nulla. Attól kezdve a Spidron matematikai entitássá vált, és akkor végre számítógépre lehetett vinni. Elkezdtek özönleni a Spidron lények százasával. Véleményem szerint ez az eredmény visszahatott az egész geometriai gondolkodásra, de először csak óvatosan mertem ezt kijelenteni.

Mikor 29 év után igazolták az elméletedet, mit éreztél?

Természetesen nagyon örültem, de a legtöbb időm mégis arra ment, hogy nem hittem el, hogy ilyen korábban még nem volt. Kerestem valahol a szakirodalomban, meg mindenféle irodalomban. A japánok elég közel kerültek hozzá a 90-es években, de nem volt még nekik sem meg a hasonló modell. Azóta már egy csomó minden van persze. Ellopkodni nem nagyon lehet, mert ez már – mintegy harminc-negyven külföldi és hazai előadás, kiállítás után – hozzám kötődik.

Miért pont Spidronnak nevezted el a találmányod?

A Spider pókot jelent angolul és az alakzataim pókhálószerűek. Nagyapám pedig Spitzer-ről magyarosította a nevét a 20. század elején Erdély-re.

Volt segítséged a Spidron kutatás során?

Hosszú ideig alig, de meg kell említenem Kiss Gergő és Kőszegi Péter nevét, akik a kilencvenes évek végén fontos ábrákkal és animációkkal járultak hozzá a deformációk bemutatásához. A szoftverek is lassan fejlődtek odáig, hogy alkalmassá váljanak a bonyolult mozgások ábrázolására. Egy idő után az interneten és külföldi útjaim során találkoztam olyan érdeklődőkkel, akik később bekapcsolódtak a fejlesztésbe. A Rhino nevű modellező program megismerése hozott össze Rinus Roelofs-szal, akivel évekig dolgoztunk később együtt. Hamarosan egy nemzetközi team állt össze körülöttem. Meg kell említeni Marc Pelletier, Amina Buhler-Allen és Craig S. Kaplan nevét. Együtt dolgoztunk a Spidronnal kapcsolatban a geometria száz területén. Példaként mondom, hogy vannak ún. minimál felületekkel burkolt testek. A minimál felület tömören és konyha-nyelven olyan felületet jelent, amelyet szappanbuborék, szappanhártya darabokból, tehát a legkisebb feszültségű felületekből (térbeli rombusz felület = nyeregfelület) lehet összeállítani. 2009-ben Walt van Balleggooijennel és Paul Gailiunasszal 42 olyan Spidron-felületekkel határolt testet alkottunk és adtam be mintaoltalomként a Magyar Szabadalmi Hivatalba, amely önmagában, tehát saját másolataival kitölti hézagmentesen a teret, akár a tégla vagy a kocka. Ez azt jelenti, hogy nagyon jól számítható, tervezhető, változtatható elemekről van szó. Előadtuk az elképzeléseinket Kanadában is. Ekkor már a Spidron teamnek holland, angol, litván származású, angol, amerikai, kanadai és magyar tagjai is voltak. A magyarok közül a már említett Szilassi Lajos és Molnár Emil mellett Erdős Janó alkotott maradandót a legutóbbi korszakig.

Épp csak igazolták a Spidron téziseidet és úgy tudom máris továbbfejlesztetted azt? Hogy fogadta a SpHidront a tudóstársadalom és a segítőid?

Gyakorlatilag összevesztünk a teammel. Ők még javában dolgoztak ezeken a térkitöltőkön, én meg elkezdtem az íves felületekkel való foglalkozást. Míg a Spidronnak az a lényege, hogy minden egyes darabja, része síkháromszög, ezért nem volt nehéz megsejteni, hogy kell lennie egy íves változatának is. Ezt nevzetm el SpHidronnak. Mivel az íves felület szabadabb, mint a merev, ezért valószínű, hogy arra is rá lehet találni, csak még bonyolultabb a leírása. Emiatt elkezdtem tanulni a görbült felületek geometriáját. Olyan topológiával is kellett foglalkoznom, amely nem nyúlós „gumifelületekkel”, hanem mérettartó alakváltozásokkal foglalkozik. Meglepetésemre a barátaim nagyon-nagyon durván, határozottan és agresszíven ellenem fordultak, mondván, hogy, amit állítok az lehetetlenség. Később azonban kiderült, hogy a tulajdonképpen jó szándékú támadások oka abban állt, hogy a SpHidronokban nem triviálisan látható, rejtett szingularitások vannak. Ezek mégis lehetővé tehetik a kérdéses deformációkat, amennyiben azon spirálkarok körül fordul el a sík, amely spirálkarokat ez a fölpödrődő sík közben el is takar. Talán ezért nem vették észre, hogy van ott valami plusz lehetőség, pedig Molnár Emil jelezte, hogy „Lehet igazad, ha van a felületen szingularitás!”. Beadtam egy ezzel kapcsolatos cikket a Bridges nemzetközi tudományos művészeti konferenciára, amelyen idén a hetedik alkalommal vettem részt. A matematika és a geometria mellett téma a zene, színház és az építészet is. A konferenciakötet szerkesztője, a Nobel-díjas csapattag, fizikus-matematikus Carlo Sequin a Berkeley Egyetemről írt vissza, hogy csupán apróbb módosításokkal és pár nyelvi hibával kell megbirkózom és akkor elfogadják a cikkemet. Nagyon örültem és néhány hete elő is adtam Portugáliában az új elméletet. Sajnos ezt egyelőre nem tudták informatikailag követni, tehát nincs kollégám, aki pillanatnyilag ezt egzakt módon számítógépre vihette volna a konferenciára. Elkezdtem tehát szabad kézzel és ecsettel rajzolni, festeni és csináltam körülbelül 100 vázlatot, amelyekkel ezt a deformációt illusztrálni tudtam. Ezeken próbáltam bemutatni Coimbrában, hogy mire gondolok. Nagyon új dolog ez. Nehéz elmagyarázni, de úgy vélem, hogy komoly alapja van annak, amit állítok. Már létre is hoztunk az említettekhez hasonló íves csavart felületeket. Tarajok és sima spirálok mentén fölpöndörödő síkokkal lehet parkettázni a síkot, és lehet alkotni térbeli alakzatokat is. Ilyen modellek ténylegesen létrejöttek a közelmúltban Torolf Sauerman és Paul Nylander segítségével. Az a szép ebben, hogy ha kivágok ebből a felületből négy- vagy hatszögeket, azok ugyanúgy összeilleszthetők és ugyanúgy folyamatos felületet adnak, mint hogyha sík hatszögeket raknék össze. Reméljük, nem kell újabb 29 év, hogy ezt a sejtésemet is igazolják…

Igaz, hogy kaptál Lovagkeresztet is a kutatásaidnak köszönhetően?

2006-ban Amerikában megjelent az amerikai Science News borítóján egy Spidron-labda meg egy két és fél oldalas cikk. Korábban már meghívtak Atlantába, a Scientific American híres kolumnistája, Martin Gardner tiszteletére rendezett konferenciasorozatra, a Gathering 4 Gardner-re, ahol jelentős tudósok, neves művészek ún. Recreational Matematics, azaz szórakoztató matematikai összejövetelt tartottak. Részt vett rajta például Sir Roger Penrose, aki a fekete lyukak elméletén dolgozik Stephen Hawking-gal, meg többször ott volt John Conway is, a sejtautomaták kitalálója. Megjegyzem, hogy a matematikában nincs Nobel-díj, de ha lenne, akkor ők valószínűleg megkapnák. Aztán eljött Ivars Peterson matematikai újságíró, is, akinek a könyvét megvettem mintegy 10 évvel korábban, amikor Amerikában jártam. Épp ki akartam menni a konferencia teremből és ő ott állt az ajtóban. Mondom neki: „Legyen szíves kiengedni!”, és akkor néztem rá a névtáblájára. „Ivars Peterson? Huhú, ez fantasztikus!” kiáltottam „Rongyossá olvastam a könyvét.” Ez egyébként igaz is volt. Annyira örült neki, hogy megnézte laptopon a korábban megtartott előadásomat. Elámulva az egyik képen elhatározta azon nyomban, hogy ír egy nagy cikket a Science News-ba a Spidronokról. Azóta Peterson az Amerikai Matematikai Társaság (AMS) folyóiratának a főszerkesztője, én pedig a publikáció elismeréseképpen és a munkásságomért kaptam egy lovagkeresztet 2007-ben a Magyar Tudományos Akadémiától.

És tudták pontosan, hogy mire is adják ezt a Lovagkeresztet?

Vizi E. Szilveszter adta át a köztársasági elnök által odaítélt kitüntetést. Az MTA Matematika Tudományok Osztályának akkori elnöke Szász Domonkos megkérdezte, hogy látta és érdekesnek tartja, de valójában „Mi a jó ebben a Spidronban?”. Akkor éppen az aperiodikus lefedésekkel foglalkoztunk, mert fölhívott engem Amerikából egy munkatársam Marc Pelletier, mondván, hogy a „mennyekbe járhatsz, mert megoldottam a sík aperiodikus lefedését Spidronokkal!”. Ez azt jelenti, hogy olyan módon lehet Spidron-csempékkel lefedni a síkot, hogy soha nem ismétlődik a minta sehol. Lényegénél fogva nem is tud ismétlődni. „Hát, ez nagyon jó, értem!.” – válaszolta. Szerettem volna folytatni a beszámolót, „…de hát még ezt, meg ezt, meg ezt is tudja Spidron-rendszer!”. „Ez nekem elég egyelőre”, – mondta. Odaadta a névjegyét. Én fel is hívtam több ízben. Említette, hogy majd esetleg elküldi az egy diákját, aki majd feldolgozza a témát, de hát, azóta sem jött az a diák…

Ennek a papír hajtogatósdinak tulajdonképpen az origamihoz van köze? Annak valamelyik válfaja?

Robert Lang korábban Livermore-i fizikus volt, de ő lett a papírhajtogatásnak, tehát az origaminak az egyik legnagyobb szakértője a világon. Remek előadását a témáról magyar felirattal megnézhetik az olvasók a Neten. A hajtogathatóság feltételeit összefoglalta és ezek alapján megbízták, hogy csináljon olyan űrteleszkópot, ami összecsomagolható kicsire. Együtt voltunk Kanadában két éve, melléültem és állandóan injekcióztam a Spidronok geometriájával, mivel biztos voltam benne, hogy érdekli. Vázlatlapokat adtam a kezébe. Ennek az lett az eredménye, hogy az utolsó napi ebédnél azt mondta, hogy miattam egy új fejezetet kell nyitnia a könyvében, mert én egy olyan fajta hajtogatásról beszélek, amelyet nem lépésről lépésre, hanem az egész felületen egyszerre kell végrehajtani, és hogy ez egy speciális változata a hajtogatásoknak.

Nagyon jól esett, hogy ezt mondja. Jó volt ez az őskorszak, ami kissé azért már elhúzódik, mert a lényeggel tudtam foglalkozni, de kellene már végre egzisztenciális biztonság is. Ki törődik a feltalálókkal, akik gondolataikba süppedten ülnek sokszor évtizedekig? És, ha kapnak is néha egy-egy morális elismerést, azt nem lehet megenni! Oda kellene figyelni a tehetségekre és nem csak azokra, akik mutatkozni tehetségesek, de nincs mögöttük teljesítmény! Mindenütt ezeket látom, és alig-alig tudok rátalálni az igazi értékekre! Azt hiszem, az igazi újítók önzetlenek és nyíltak. Az igazi elismerés számukra az, ha odafigyelnek végre rájuk és hasznosítják őket. Nem maradnak életük végéig büntetésben, csupán azért, mert másként látják a világot, mint eddig mindenki.

Egyik napról másik napra élünk és nagy szerencsém van, hogy úgy-ahogy – némileg eladósodva, de – a felszínen tudtam maradni, és hogy egyáltalán ki tudtam jutni erre a portugál Bridges konferenciára. Ezeket nem szabad kihagyni, mert ugyan kis lépések, de azt hiszem, egy olyan cél felé, amely visszamenőleg igazolni fogja ezt a sok nyűglődést. Mecénásokra, befektetőkre, vállalkozó, lényeglátó emberekre van szükség, akik bábáskodnak az újdonság körül! Olyanokra, akik értelmesen akarják az anyagi és kapcsolati tőkéjüket kamatoztatni.

A sok „nyűglődés” mellett milyen munkák fűződnek még a nevedhez? Mik voltak például a legkisebb munkáid?

A Magyar Postának terveztem bélyegeket. Hét meghívásos pályázaton indultam és hármat megnyertem, de szoktam főleg angol nyelvű könyveket illusztrálni, arculatokat, kiadványokat, webes hirdetéseket, weblapokat is tervezni. 1985 óta ülök a gépnél, de annak idején még szabad kézzel rajzoltunk meg mindent, amikor a művészeti képzésben vettem részt. Tehát kb. megvan a felkészültségem bármilyen design feladathoz. Voltam multinál Art Director is, és cégvezetőként többnyire saját projekteket valósítottam meg. Abban látok fantáziát. Örökké tanulok.

Ha már itt tartunk, melyek a legnagyobb munkáid?

1995 óta foglalkozom információs technológiával és annak népszerűsítésével, kutatásával. Többek között cégünk nevéhez, az aDaMStudióhoz fűződik a Freemail ingyenes és – akkor még – hirdetésmentes elektronikus levelező rendszer elindítása is, amelyet a Soros C3-mal és az akkori MatávNet-tel dolgoztunk ki. Unokatestvérem, Hanák Péter révén – aki a Budapesti Műszaki Egyetem informatika professzora volt –, ránk hárult az internet hazai népszerűsítése. Először a Veszprémi Nemzetközi Informatikai Diákolimpián alakítottunk ki egy informatikai játszóházat, az úgynevezett Internet Atlantiszt, internet barlangot. Budapesten öt nagy internet népszerűsítő, bemutató kiállítást rendeztünk Internet.galaxis címmel Budapest legfontosabb kulturális intézményeiben: a Budapest Galériában, a Szépművészeti Múzeumban, a Műcsarnokban, az Iparművészeti – és Néprajzi Múzeumban. Ezzel megelőztünk a nagy multikat, kiegészítettük a mindenkori kormányok, a Miniszterelnöki Hivatal, oktatási intézmények repertoárját. Nálunk kezdtek el sokan hálózatot használni, például az akkori kulturális miniszter a mi gépeinknél ült először internethez 1995-ben. Körülbelül százezer látogatónk volt, az öt-hat év alatt. Aztán annyira elterjedt az internet és sajnos csökkent is a támogatás, hogy abba kellett hagyni a sorozatot. Ekkoriban (2001-ben) hunyt el az édesanyám, és emiatt egy időre eléggé lecsökkent az energiám. Volt egy kissé depressziós időszakom, de lassan összeszedtem magam és 2005-ben beiratkoztam a már említett doktori iskolába, amely egy új korszakot jelentett az életemben.

Hol találkozhatunk Spidronokkal hazánkban vagy a világon?

A Millenáris Parkban a Csodák Palotája előterében függ egy nagy Spidron-szobor. Budakeszi határán, a Rehabilitációs Intézet igazgatói épületében található egy hatalmas Spidron-relief fából – az talán az egyik legszebben sikerült darab. Külföldön van két munkám. Az egyik Hollandiában, egy magánember kertjében és ami talán a legnagyobb elismerés, hogy Bécs közepén, a Herrengasse 10. szám alatt az ötcsillagos Steigenberger Hotel Herrenhof halljában van egy nagy Spidron-plasztikám. Aranyra festettük, elég reprezentatív darab, három éve készült. Azóta is több kiállításom és előadásom volt világszerte és idehaza is. Most is van például Győrben, meg Szlovákiában, Pöstyénben, és volt Szilvásváradon, Atlantában és Regensburgban tavaly. Szóval, egyfolytában kérik, hívják a munkáimat. A napokban ékszert kezdtünk el tervezni belőle. Prototípus szinten van egy fröccsöntött játék, amelyet Amerikában megszponzorált egy hölgy. Már 14.000 dollárja ráment, annak a darabjai láthatók a harmadik képen. Jó lenne még egy kis pénzinjekció bele és akkor be lehetne fejezni. Számítok rá, hogy egy építész irodával fogunk tudni csinálni Spidron csomópontokat, szerkezeteket különleges reliefeket és téglákat. Olyan térirányokba lehet építkezni, ami a hagyományos téglával lehetetlen. A 2010-es Velencei Biennále-ra pedig csináltam egy SpHidron-tervet, ami nagyon nagy siker volt. Állítólag azért nem nyertem, mert nem a magyar pavilonba, hanem a központiba szánták, és magyarba valaki más kapott lehetőséget. Zsűri – állítólag – túl későn tette meg a biennálé kurátorának az ajánlatát. Valószínűleg kommunikációs hiba csúszott a szervezésbe, de nem adjuk fel, jövőre újra próbálkozunk.

Mik a hosszú távú terveid, álmaid a Spidronnal és a Sphidronnal kapcsolatban?

Hosszú távú tervek? Szerintem a találmányaim több fizikai területet is érintenek, mint például a statika, dinamika, mechanika, aerodinamika, áramlástan, akusztika, energetika, turbulencia, kozmológia és sztochasztika (véletlenekkel foglalkozó tudományág), ebből kifolyólag jó lenne, ha még inkább bekerülne az oktatásba, tudományba, ha már a matematika 250 mérföldkövének egyikeként belekerült 1979-es dátummal a Cliff Pickover által szerkesztett illusztris The Math Book-ba, akkor legyen itthon is foganatja annak, amit teszek.

Mivel mozgatható felületekről van szó, ezért el tudják eltereli a hanghullámokat, beléjük kaphat a szél, napelemeket lehet belőlük csinálni. Antennát csináltak is a dél-koreaiak a Spidronból, már le is védték. Lehet, hogy lassan ketyegni fog ebből nekem is valami. Amerikai szabadalom is született már belőle: a Spidron-fraktál antenna. Egyszerűen kivágtak egy négyszer négy centiméteres rézlapból egy Spidron-formát, és jobb antennát kaptak belőle, mint ami eddig valaha volt. De sokkal jobbat. Ennek ürügyén is próbáltam szólni az egyik egyetemen, hogy egy kutatás-fejlesztési programot indítsunk el itthon, de eddig nem válaszoltak.

Még mire lehet jó? Ahogy említettem, a művészetben is jól lehet használni, szobroknak, domborműveknek és mindenféle felületképzésre és persze a designban, csomagolástechnológiában. A Moszkvában rendezett Nemzetközi Csomagolástechnikai Világkiállítás egyik díszvendége voltam 2004-ben. Óriási előadás, workshopot tartottam Annak is lehet folytatása. A Liége-i Design kiállításon önálló bemutatóval jelentkeztem.

Még mire jó? Azt mondom, hogy a Spidron, az egy más gondolkodásmód. Tehát, majdnem mindent meg lehet próbálni Spidron-módon fölfogni és modellezni. Egyrészt nagyon egyszerű gyártást tesz lehetővé, mivel általában egy síkfelületből lehet létrehozni a tárgyakat, felületeket, másrészt mobil, mozgatható is. Tehát, egy olyan modul-rendszer, amelyik megtalálja térben a saját mozgási pályáját és ez rengeteg mérnöki probléma megoldására alkalmassá teheti.

Össze tudnád foglalni, hogy téged hogyan lehetne jellemezni legjobban?

Össze tudom szedni magamat, bár ez nem mindig látszik. Tudok néha oldott is lenni. Most érzem, hogy végre rendet tudtok teremteni magam körül. Kitartás, tehát valamilyen csökönyösség, makacsság, ami leginkább jellemez. Ha valamiben hiszek, akkor belekapaszkodom. Azt gondolom, hogy ha a valóság bármely szegmensét az embernek sikerül megragadnia, és nem engedi el, akkor egy csodálatos világ tárul föl előtte. Előbb-utóbb beadja a derekát a valóság, persze csak ha valami igazi dolgot fogtál meg, nem pedig illúziókban ringatod magad. Ha nem az elméletedhez ragaszkodsz, hanem figyeled, hogy mit csinál a papír, hogy gyűrődik, hogy hajlik, hogy viszonyulnak egymáshoz a háromszögek, hogyan lehet transzformálni, deformálni egy felületet, akkor az egy élő kapcsolat a világgal, a valósággal, az nem egy álomban ringatózás. Ha tanár leszek, arra fogok mindenkit ösztönözni, hogy akár a legreménytelenebb témának menjen neki, csak mindig szembesítse a logikáját meg az álmait egymással és a valóság tényeivel. Úgy nagyon messzire lehet jutni szinte semmiből.

És végül az utolsó kérdésem az lenne, hogy mit üzensz a fiataloknak, az olvasóinknak?

Hogyha lehet egy ilyen internetes oldalon tanácsot adni fiataloknak, azt javaslom, hogy próbálják az izgalmakat, aggodalmakat, depressziót néha kreativitássá transzformálni, ami nem kis feladat, iszonyúan nehéz, de hogyha sikerül, akkor ez egy nagyon nagy lehetőség és élmény. Nem szabad a bajok elől elbújni, azokat is végig kell szenvedni, mert tapasztalatot jelent és megedz, de valaminek mégis ott kell lennie lelki tartalékként a tarsolyunkban, valami izgalmas és érdekes témának, ami kimozdít a melankóliából, a passzív révületből. Meg kell próbálni belevetni magunkat valamibe, valamilyen hasznos dologba, amitől mi is többek leszünk egy kicsivel és a világ is moccan.

Folytatás 1,2

További érdekes cikkek Erdély Dániellel kapcsolatban 1,2,3,4,5,6,7,8

Forrás 1,2